Kik is a szegénylegények?
Betyárok vagy népmesei hősök? Lehetnek ezek is, azok is. Egyelőre népmesei hősnek szeretnének látszani. Talán azok is maradnak, hisz a lehetőség adott.
A héten tudtam meg ugyanis, hogy az általam szabadnapos biztonsági őrnek, esetleg ünneplő kéményseprőnek nézett lakodalmas huszárok egyenruhája a mesebeli szegénylegény ruházatára hajaz. És mint, tudjuk a mesebeli szegénylegény a tisztaság és más pozitív emberi tulajdonságok megtestesítője.
Egészen meghatódtam. Ötvenhét – Usztics főkapitánnyal együtt – szegénylegényünk lett egyszerre. Ez már döfi.
Van egy kis problémám. A mesebeli szegénylegény magányos hős. Tudják, mint a cowboy fehér lovon, vagy a legkisebb királyfi. A szegénylegény nekiindul szerencsét próbálni és – némi varázslatos segítséggel – legyőzi a gonoszt, megkapja az öreg király lányát és fele királyságát.
Tehát a célja: a hatalom megszerzése.
Ha egy szegény legény képes minderre a mesében, akkor mire képesek csapatba szerveződve?
Szoktam én filmeket is nézni. Nagy hibám, hogy szeretem a magyar filmeket. Nem csak a korai vagy mai közönség filmeket, hanem a az elmúlt néhány évtized filmjeit is. Néztem, nézem Jancsó Miklós filmjeit is.
Így tudom, hogy a Szegénylegények (1965.) nem mindig tiszta, pozitív emberek. Csapatba verődve betyárok ők, akik néha jó ügy mellé is állhatnak – mint Rózsa Sándor szabadcsapata 1848-ban – de akkor csak egyszerűen törvényen kívüli rablók maradnak, akiket a jó ügy valamennyire megtisztíthat, de tiszták sohasem lesznek.
Persze a népmesék egy része a betyárokat heroizálja. Hősök ők, olyanok amilyeneknek a nép látni szerette volna ezeket az embereket.
Bízom benne, hogy a Magyar Gárda nem termeli ki a maga Sobri Jóskáit, Vidróczki Marcijait, Veszelkáit, Rózsa Sándorait, hogy Prónayt és Héjjast ne is említsem.
Mert ez utóbbi két úrnak szintén volt egy gárdája, amiről jobb nem is beszélni, de elhallgatni sem szabad…
