Épp a napokban jutott eszembe, hogy majd tizennyolc évvel ezelőtt a főnök - munkaidőben - utasításba adta, hogy tévét kell nézni.
Igen, ez bizony 1989. október 23. volt. A rendszerváltás. Az akkor még szocialista Szűrös Mátyás kikiáltotta a harmadik köztársaságot. Mára ő is, mint oly sok vörös társa a napon narancsossá fakult.
1989. október 23. Vannak, akik úgy vélik, hogy ezen a napon a nép nem csak az államforma elnevezésében vált fölöslegessé. Minden változásnak indult. Például megváltoztak az újságok.
Hofi mondta, hogy a Magyar Nemzet nagyobb lett ugyan, de a Népszava, meg a Népszabadság maradt ugyanolyan kicsi.
Valahogy akkor még elhittem, hogy a piacgazdaság valódi versenyt jelent. Arra számítottam, hogy a verseny (a piac) letöri az árakat és mindenki annyit fog keresni, amennyit a munkája ér. Naiv ifjúságom. Valahogy mindig rühelltem a gyárkapun belüli munkanélküliséget, azaz az ingyenélést. Tudom, tudom, az ingyenélés művészet, nem holmi szaros egzakt tudomány. És ingyenélőből a rendszerváltást megelőzően volt bőven. Most is van. A melós ment - az utcára, mert leépítették - az ingyenélő maradt, amíg a gyár tönkre nem ment. Neki azonban utána is lett munkahelye. Mert róla úgy tudták, hogy szorgalmas, jó szakember. A szorgalmas, jó szakemberről ezt nem tudták, mert az melózott, amíg volt hol és volt mit.
A nyolcvanas években - fiatal felnőttként - az egyik első jelszó, amit megtanultam: „Tiéd a gyár, magadnak viszed haza!" És tényleg, aki mert, az nyert... (ekkor mát tudtam, hogy lúzer vagyok)
Mint említettem ekkoriban Ferihegyen dolgoztam, és ott a dolgozók egy része nem kispályázott. A konyháról vitték a pékárut, és a felvágottat. Hallottam olyan konyhásról, aki kénytelen volt mérleget is lopni, mert árulta a sonkát a szomszédságnak. A takarítók vitték a tisztítószert és a wc-papírt. Az utóbbit nem csak ők. Délpest trafikjait a hajózók (pilóták, stewardessek) látták el felessel. A gépen osztogatott mini-palackos italokat árulták.
A Tax-Free illatmintái a belvárosi trafikokban voltak kaphatóak, nem túl drágán. Emlékszem a Horizont mozi melletti trafikosnak kéthetente, nagy Malév feliratú szatyorban jött az „áru". Ja, és volt a szatyor. Amikor először láttam, hogy a gyáli piacon „malévos" nylon-szatyrot árulnak öt forintért, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
Tehát Ferihegyen szinte mindenki ciházott, és fura madárnak számított, aki nem.
Tényleg, a ciházás.
Sokáig nem értettem ezt a szót, aztán megtudtam, hogy a repülő takarítók a gépen lévő kispárnák huzatjába rejtve mentették meg a „talált értékeket". Arra a kérdésre, hogy mit van a huzatban, csak felmutatta a párnányira tömött huzatot, és azt válaszolta, „Hát ciha. Mi más lenne benne?".
Szarkában nem volt hiány, de hittem, hittük, hogy a demokrácia ezen változtatni fog. Nem az lesz az anyagmegmaradás magyar törvénye, hogy „minden eltűnik, ami nem szúr, nem ráz, nem forró és nincs lebetonozva".
Hallgatom a híreket a kórházi szerkezet átalakításról, mindent visznek a megszűnő osztályokról, ami mozdítható. Felmérni sem lehet, hogy mi tűnik el, mert az egészségügyi intézményeknek nincs/nem volt pontos leltárja. Talán soha. Az átalakításról döntők az átalakítás során elfelejtették menteni, ami menthető, így most mások mentik maguknak, azt ami mindenkié.
Az eddig is pénznyelőként, gazdaságtalanul működő egészségügy, most elszór még pár milliót, és csak remélni merem, hogy nem milliárdot.
Én nem ilyen lovat akartam.
