Toleranciáról, vasutas sztrájkról jutott eszembe egy régi történet.
Még a 80-as évek közepén konkrétan 1985-ben történt, hogy a nyár nagy részét a Balaton mellett töltöttem. Dolgoztam, mint pincér, mint mosogató, mint gyerekfelügyelő.
Két munka között jártam az országot, hátizsákkal. Hol autóstoppal, hol vonattal.
Ebben az időszakban nem egyszer láttam a Déli pályaudvaron, amint rendőr-vasutas különítmény jól irányzott rúgásokkal ébresztette a hálózsákban a pályaudvaron alvókat. Hiába no, akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy emberek aludjanak az utcán.
Ez az élmény motoszkált a fejemben, amikor Siófokon, az állomáson ragadtam, mert lekéstem az utolsó pesti vonatot. Ültem a padon félig ráborulva a hátizsákomra, és próbáltam pihenni, amikor rendőrjárőr érkezett a pályaudvarra. Megijedtem, pénzem minimális, szállásom, sőt jegyem sincs, most mi lesz?
A rendőrök persze rögtön megtaláltak. Volt ”jóóestétkívánok szemmélyiigazolványtkérek” egyből. Odaadtam. Bevallom féltem. Nem is kicsit. Gondoltam, most jön a kiabálás, rugdosás, rosszabb esetben az őrszoba, telefon anyáméknak.
A rend éber őre visszaadta a személyimet, és azt mondta:
- Ha ott, a pénztár mellett leteríti a hálózsákot, akkor tud aludni valamennyit, mert oda nem világít annyira a lámpa, na jóccakát!
Leterítettem. Elaludtam. Rugdosó vasutasokról álmodtam.
De ébredni, arra ébredtem, hogy finomam megrázzák a vállamat.
- Tessék ébredni, mert lassan jönnek az utasok és a végén még magára lépnek - mondta kedvesen egy idősebb vasutas. - A vécében nagyjából meg is tud mosakodni, de ha nem siet, inkább menjen a szabad strandra, mert ott zuhanyozni is lehet.
Azóta tudom, hogy a hatalommal élni is lehet, nem csak visszaélni.
