No, holnap itten van. Mármint a karácsony. Furcsa a viszonyunk. Az az igazság, hogy nem is nagyon emlékszem gyerekkorom karácsonyaira.
Arra emlékszem, hogy a fa mindig nagyon szép volt. Arra is, hogy délután elmentünk sétálni, azután amikor hazaértünk megszólalt a csengő és a feldíszített fa alatt ott voltak az ajándékok. Mindig meglepetés volt, mert sohasem kerestem, hogy mit fogok kapni. Mellesleg egy részét évről-évre megtaláltam.
Arra is emlékszem már tinédzserként, hogy 24-én mire eljött a vacsora ideje, addigra anyám majd összecsuklott a fáradtságtól. Azért egy-két kártyapartira jutott az idejéből, energiájából. Azután 25-én rokonlátogatás, 26-án apámék.
Ja igen, hat éves koromtól elvált szülők gyermeke vagyok, de valahogy sohasem éreztem magam hátrányos helyzetűnek. Pedig állítólag az vagyok. Nem éreztem, hogy hiány lenne otthon szeretetben vagy törődésben. Kamaszként tán még sokallottam is.
Szóval karácsony. Az sem szólt a karácsony mellett később, hogy belépett az életünkbe egy empátiahiányos ember. Nem, nem mondhatom, hogy rossz lett volna. legalábbis hozzám nem. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni velem. Nem értett. Neki köszönhetem a legeltoltabb karácsonyomat. Az úgy volt, hogy – lehettem vagy tizenöt – „baromi macsó” ajándékot akart adni, amit egy akt naptár testesített meg. Kiakadtam. Nem a csajok nem érdekeltek, a képek. Egy kép nem puha, nem meleg. Nincsenek, hol lágy, hogy feszes domborulatai. Papír szaga van, és nem nő illata.
Annyira dühös lettem, hogy tán még a könnyem is kicsordult, és ezt ő büszkén vette meghatódásnak. Jött még egy műölelés, mit az amerikai filmekben. A karácsony újabb mínusz pontokat kapott.
Eddigre ráadásul már túl voltam az ajándékkészítő korszakon. Vásároltam.
Ha abban a korba lép az ember, amikor az ajándékot vásárolja, szép lassan rájön, hogy amit megvenne arra nincs pénze, amire van pénze az gagyi. Jöttek a karácsonyi vásárok, az üzletekbe rohangálások, meg a tanácstalanság, hogy „ennyi pénz mire elég?”. Külön keresztem, hogy nem szeretem a célszerű – vagy hasznos – ajándékokat, de baromságot sem veszek.
Az évek során nem egyszer kaptam olyan jópofa ajándékokat, amelyek készítőit a közízlésrombolás miatt szigorúan büntetném. Ki ne ismerné a legjobbmialótüdő feliratú bögréket, vagy az indián barométert és egyéb szemeteket.
Milyen jó is lehet egy zokni, egy sapka, vagy egy nyakkendő. Bár már azt is el lehet cseszni jópofa ábrákkal és szövegekkel. Ha már valaki kapott repülő csészealjban ülő mikulásos nyakkendőt, vagy olyat, amin malacok malackodnak, akkor tudja, hogy miről beszélek.
Tehát a karácsony eddig azt jelentette, hogy rohangálás, tülekedés, hullafáradt anya. Nem túl pozitív. Beismerem volt pozitív része is.
A hatás. Az a hatás, amit egy-egy jól sikerült ajándék váltott ki. Szeretem látni az örömöt a megajándékozott arcán. Igaz, ez azzal jár, hogy az ajándék beszerzésétől az átadásáig terjedő időt ki kell bírni. Nem könnyű. Legszívesebben azonnal átadnám. Most is kínlódok néhány napja, hogy kibírjam holnapig.
Felnőttem megszoktam, hogy a karácsony inkább üzlet, mint ünnep.
Amit nem tudok megszokni, hogy néhány éve a politikai is rá ült. Kezdődött a keresztállítási mizériával. Soha nem értettem, hogy a Krisztus feltámadását jelképező kettős keresztek, miért jelképezik Krisztus születését, a Megváltó eljövetelét. Ok. Tudatlan vagyok, ráadásul egyházon kívüli. Szerencsére a Jobbik keresztjei mellett egyre több helyen állítanak ismét jászlakat azok, akik még tudják, hogy Krisztus születése és feltámadása nem ugyanaz az ünnep.
Az idén a jobbos agyhalál, odáig terjedt, hogy egy death/grind/black/extreme metál találkozót, amely hanuka ünneplésnek nevezte. Tény, hogy a rendezvény neve: „Fuck The X-Mas” joggal sérti nem csak minden keresztény, hanem minden a Karácsonyt ünneplő ember jóérzéseit.
Megjegyzem a felsorolt metál műfajokat megjelenésük, szövegeik miatt – talán joggal – szokás összemosni a sátánizmussal. Ezt persze lehet, hogy tudták a rendezvény ellen tiltakozó Jobbikos és Fideszes személyiségek, mégis inkább zsidóztak egy jóízűt. Persze csak finoman. Marhák. Nem mindenki zsidó, aki nem szereti a karácsonyt. Ezt a magukfajták is tudhatnák. Már, ha tudnak olvasni…
Szóval újabb mínusz pont a karácsony mellett.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem várom mégis a holnapi ünnepet. Tavaly óta újra tanulom. Van mit, mert tényleg létezik a szeretet. Lehet ünnepelni nap, mint nap, de kellenek a piros betűs ünnepek is. Nem azért, hogy akkor mondjuk el csak, hanem azért hogy kiemelkedjenek a hétköznapokból.
Békés Ünnepet kívánok mindenkinek!
