A fekete kabátossal a Blaha óta utazom együtt. Előttem állt a mozgólépcsőn. A peronon kezdett méregetni. Talán az öltözékem zavarta, talán a táskámra csatolt görkorcsolya. Méregetett. Méregettem. Nem túl drága kabát, nem túl drága öltöny, laptoptáska a vállán. Semmi különös. Csak a keze. A keze a belső zsebében.
Az Őrsön felszálltunk a buszra. Rögtön levágódott az ajtóval szembeni ülésre. Levágódott. Még az ajtóban volt, amikor már szinte ült. A táska az ölében, keze a belső zsebében.
A busz elindulásakor előkerül a keze. A mobilját szorongatja. Nem csörög. Kinéz az ablakon, vissza a mobilra. Nem csörög. Nem bírja tovább. Telefonálni kezd. A motorzaj elhalkul mellette.
„Szia! Hogy vagy? Ezer éve nem hallottam rólad… Jó, jó akkor három napja. Akkor is, hogy vagy? Zavarok? Nem, nem akarlak feltartani. Csak gondoltam… Jó, majd később. Szia.”
Zongorázik a billentyűkön.
„Szia! Hogy vagy? Ezer éve nem hallottam rólad… Igen volt az már egy hete is. Mi történt veled azóta?... Hát igen a munka az munka, az az első… Én is jól… Persze a feleségem és a gyerekek is… Hát igen itt a félév… Jó lett a bizonyítványuk. Persze büszke vagyok. Nálatok? Nálatok minden oké… Igen? Most lesz a születésnapja? Gratulálok. Mondd meg neki!... Hogy miért hívtalak? Csak kíváncsi voltam a hangodra, meg… Hogy ez a zaj? Valaki keres. Nem baj, ráér. Biztos valamelyik kollégám. Nem számít. Hát igen, a nagyság átka… Nem, nem zavar. Különben közben megnéztem, a főnököm volt az. Majd visszahívom, nehogy már azt higgye, hogy neki mindent lehet… Megtanulhatná már tisztelni mások magánszféráját… Nem számít. Idő van bőven… Még öt megállót kell mennem… Kit érdekel, hogy mit akart. Meséld csak el nyugodtan… Nem. Nem számít. Nem én fizetem, céges telefon.”
Nem halkítja le a hangját, nem néz körbe zavartan, hogy ki hallotta. Természetes neki. Talán még büszke is rá. Megdolgozott érte, természetbeni juttatás.
Talán majdnem mindenkinek természetes. Megszokta. Megszoktuk.
A telefon céges, csak a szféra magán.
Sokan vannak így manapság…
