A budapesti tömegközlekedés néha legendákat teremt, néha csodákat művel. Gyakran meg nem tudni, hogy mi a csodát…
A budapesti tömegközlekedés néha legendákat teremt, néha csodákat művel. Gyakran meg nem tudni, hogy mi a csodát…
Vannak sofőrök, akik hosszabb-rövidebb ténykedésük során legendává, vagy városi legendává válnak, mint a 6-os villamos egyik vezetője, aki bemondta a zsebeseket. Amíg meg nem verték. Vagy az a sofőr, aki viszonylattól függetlenül idegen vezetést tartott. Én kőbányán hallottam a 95-ösön és a 85-ösön. Az idegenvezetés különösen ott érdekes, ahol látszólag nincs semmi. Látszólag. Ki hallott már arról, hogy Kőbányán egy épület homlokzatán ma is a kádár-címer látható?
De most a piros 93-asról, illetve annak egyik vezetőjéről szól a történet.
Kitérő:
Ha valaki a BKV buszmenetrendjében keresné a piros 93-ast, nem találja. Egyáltalán örüljön, hogy talál ott valamit, mert a 2008. évi paraméterkönyv a végképp eltörölni jegyében született, a Magyar Gépjárműkereskedők Országos Egyesületének támogatásával. A piros 93-ast ma 200-asnak hívják és Köbánya-Kispest – Ferihegy útvonalon közlekedik.
Vissza:
A piros 93-as útvonala unalmas és sivár volt. Jobbára hosszú egyenesek, kevés megálló, iparterület és a repülőgép-forgalomhoz igazodó utasszám. Hol tömeg, hol szinte üres busz. Egyszóval dögunalom.
Ez ellen lázadt fel Józsi – nevezzük így – a sofőr.
Józsi fiatal ember volt. Hamar beilleszkedett a közösségbe.
Követte a BKV egyenruházati trendjét, bokáig érő szürke nadrág, fehér zokni, lófarok és napszemüveg.
Követte a BKV illemkódexét, a rohanó utasoknak pont az orra előtt csukat be az ajtót, néha egy-egy megállót kihagyott és eső idején előszeretettel terítette be a járókelőket a pocsolyák vizével.
De Józsiban dolgozott a kitűnni vágyás, így egy békés májusi délelőtt, amikor csak eltévedt NDK turisták, és érkező elé siető vidéki rokonok ültek fel a buszra a végállomáson, gondolt egy merészet.
A busz ott állt Kőbánya-Kispesten és várta a kedves utasokat.
Aznap valaki a buszon felejtett egy fehér botot, amit még Józsi nem adott le a forgalmi ügyeleten. Forgatta Józsi a botot és meglátta benne a nagy lehetőséget. Ez bizony egy varázsvessző, amivel ő csodát tehet. Orrára illesztette napszemüvegét, felkapta a bőrkabátját, és mivel még senki nem szállt fel a buszra, leült a vezetőfülke mögötti ülésre kezében a bottal.
Az indulási idő közeledtével jöttek az utasok. NDK turisták. Reptéri dolgozók. Vidéki rokonok. Várták a sofőrt, várták, hogy induljon a busz. Nem jött, nem indult. Már vagy két perce késésben volt az indulás, amikor a reptéri dolgozók és a vidéki rokonok elégedetlenkedni kezdtek. Valószínűleg az NDK-sok is, de Józsi egy kukkot sem beszélt németül, így azt nem értette.
Tudta eljött az ő ideje. Felpattant az ülésről és elkezdett kiabálni, hogy „ez tűrhetetlen!”, meg hogy „mit képzelnek ezek?”, meg hogy „ő így el fog késni!”. És a fehérbottal hadonászva – néhány közelben ülőt bokán verve a fehér bottal – feltépte a vezető fülke ajtaját. Beült. A műszerfalon matatott. Amikor felhörrent a motor, kitört a pánik. A repülőtéri dolgozók és a vidéki rokonok egymást fellökve menekültek a buszról. Az NDK-s turisták követték őket. Közben megszólalt az ajtók záródását jelző csengő…
Mire a busz elindult csak néhány halálfélelemtől reszkető utas maradt a buszon és a tiszta szívből röhögő Józsi.
Ez volt az utolsó fordulója a piros 93-ason, de a történetét még ma is felemlegetik a reptéren. Legenda lett.
