- Tíz napig bírtam. – mondja a szomorú szemű. – A végén már nem is éreztem, de…
- Tíz napig bírtam. – mondja a szomorú szemű. – A végén már nem is éreztem, de…
…de nem bírtam tovább.
Vissza az elejére.
A szomorú szemű lány már megint velem szemben ült a metrón. Tizenéves. Talán harmadikos, vagy inkább tizenegyedikes. Mindegy. Ugyanaz. Szóval itt ül a metrón, mint a legtöbb szerdán. Valószínűleg nulladik órája lesz.
Ül. A fülében két fehér dugóval. Zenét hallgat.
Ül. Ujjai a táskája szíjával játszanak.
Ül. Az edzőcipője orrát nézi. Bambul.
Mellette a hasonmása. Lehet, hogy klónozzák a tiniket? Áá, mi is ilyen egyformák voltunk.
Oldalra néz. Egy könyökmozdulat. Megböki a klónt, vagy a klón böki meg az eredetit? Vagy az eredeti az eredetit, esetleg a klón a klónt?
Kihúzzák a dugót a fülükből.
- Tíz napig bírtam. – mondja a szomorú szemű. – A végén már nem is éreztem, de… …de nem bírtam tovább. Ez így is több, mint amit eredetileg gondoltam.
Hogy mit?
Háát, eszement gondolatok fordulnak meg egy kamasz fejében. Ő itt velem szemben azt találta ki, hogy nem fürdik, nem vált ruhát, amíg nem szólnak, hogy büdös. Önkéntes hajléktalan lét? Igen is, és nem is. Hiszen ő nem hajléktalan. Családban él, iskolába jár. Csak kíváncsi, így büdösbogárrá vált tíz napra.
Kíváncsi volt arra, hogy ki figyel rá.
Hogy kinek tűnik fel, hogy elhanyagolt, hogy szaga kezd lenni.
Hogy ki törődik vele.
És az eredmény az lett, hogy senki.
Tíz nap alatt nem tűnt fel senkinek.
Tíz nap alatt nem vette észre otthon senki, hogy nem kell mosni rá.
Tíz nap alatt nem tűnt fel az iskolában, hogy mindennap ugyanaz a ruha van rajta.
Úgy látszik, mindenkinek eldugult az orra a náthától.
Lemondó hangon meséli, hogy nem kell senkinek, hogy észre sem veszik.
Hogy láthatatlan.
Mit élhetett át ez alatt a tíz nap alatt? Próbálom elképzelni. Nem megy.
Mégsem merném kipróbálni, utána csinálni ezt a tíz napot.
Az utolsó, amit leszálláskor még hallok a klón hangja.
- Ez tök baró! Én is meg fogom csinálni!
