Úgy látszik, rég volt sztrájk. Elvonási tünet – vagy mi a bánatos lótüdő - mutatkozik a MÁV Start munkatársain. Legalábbis a Déli környékén. A mögöttem ülő öregúr kicsit egyszerűbben fogalmazott.
Úgy látszik, rég volt sztrájk. Elvonási tünet – vagy mi a bánatos lótüdő - mutatkozik a MÁV Start munkatársain. Legalábbis a Déli környékén. A mögöttem ülő öregúr kicsit egyszerűbben fogalmazott.
Úgy látszik, front van. – mondta – Parasztok a sínbohócok. A lényegre törő megállapításnál több nem hangzott el tőle. Elaludt. Most itt ülök a Siófoknak tartó vonaton, és igazat kell adnom neki.
Ezek itt a Déliben, tényleg szívből gyűlölnek minden utast. Mennyivel egyszerűbb sztrájk idején. Mindenki mehet a búsba! Csak nem vonattal. Mert aki nem vonatozik, az nem zavarja a vasutasok nyugalmát.
Háát, én ma zavartam. Szégyellem is magam…
Az úgy kezdődött, hogy nem tudtam előre megváltani a jegyet. Van ilyen, tudom ezt a felelőtlen trehányságot a BKV vezetése sem díjazza… A bérletpénztárosok viszont kifejezetten rühellik, ha nem a lejáratot megelőző napon veszem a bérletet, mert olyankor tekergetni kell azt a fránya bélyegzőt. Olyankor is szégyellem magam.
De vissza a jegyvásárlásra.
Szóval először is megcsodáltam a jegypénztárt a Déliben. Működött vagy három ablak, viszont nem kígyózott sor. Hurrá, mondok magamnak, ezen gyorsan túl leszünk.
Lépek a hányásbiztos ablak elé. Ez azért jó mert a bent ülő nem érti, hogy mit mondok, viszont motyog, így én sem értek egy qrva szót se. Az odu minden esetre hányásbiztos. Ami azért jó, mert mindkettőnknek hányingere támad. Neki a munkától, nekem az ábrázatától. Sebaj, vonatni szükséges… ahhoz meg jegy kell.
Mondok neki, kérnék két félárú returt Kelenföldtől – Szabadiig. Szerintem ez nem bonyolult…
Megkérdi, hogy mikor akarok utazni.
Mondok neki, tizenhárom negyvenötkor.
Órájára pillantva megkérdi miért Kelennek földjéről.
Felvilágosítom, hogy BEB-es bérletem van, ami ugye jellegét tekintve jó egészen Budapest közig. határig, sőt még azon is túl kicsivel.
Aszonygya, nem ad. Csak a Délitől – Zamárdiig.
Na, ettől problémás lettem. Mert mi a bánatnak vennék én jegyet Zamárdiig, ha Szabadiba akarok menni. Keszcsókolom Viktóriát is Szabadiba invitálta egykoron a Fonográf, tehát nem olyan ismeretlen településnév. Azután meg minek vennék én jegyet Kelennek földje és a Déli között, ha egyszer azt az útszakaszt már megfizettem.
Az elsőre nem kaptam választ, viszont a második megértetése érdekében oda hívta a kolléganőjét. Ismertette vele a problémát, miszerint Zamárdiig – ehhez valamiért ragaszkodott, biztosan ott nyaralt valamikor - akarok jegyet, de csak Kelentől.
Majd távozott, valószínűleg hányni…
Mondja a kolleganő, hogy én bíz peches polgára vagyok a honnak mert, ha Fehérvárig utaznék akkor lehetne Kelentől adni a jegyet, de Zamárdiig nem. Ha a Kelentől történő jegyvásárláshoz ragaszkodom, akkor ad jegyet Kelentől Fehérvárig, és egy másikat Fehérvártól Zamárdiig.
Ezen a ponton kicsit emelt hangon tájékoztattam, hogy Szabadiba akarok menni!
Aszonta, neki édesmindegy, hogy hova utazom, majd arról érdeklődött, hogy milyen jogcímen szeretnék félárút?
Adtam neki a közszolgás papírt, meg a bankkártyát.
Most már ez a nő is utált. Kápé nincs? – kérdezte. Van, de nem adok – mondok. Ott van a kártya.
Személyit kért, adtam.
Pin-kódot kért, majdnem nyomtam. De megláttam a jegyet. Zamárdiig. Szóltam, javította.
Kápét kért, nem adtam. Meg azután ott volt nála a kártya. Személyit kért. Érdeklődtem, hogy volt-e itt valaki addig, amíg itt voltam… mert én még én vagyok a személyimet meg két perce adta vissza. Meggyőzte. Lehúzta, nyomtam a PIN-kódot. Visszakaptam mindent.
A függönyt úgy rántotta be, hogy majd leszakadt. A „zárva” táblát odacsapta a hányás biztos üveghez. Szerintem elment hányni ez is.
Enni? Azt nem hiszem.
Ilyen gyomorbajos fejjel??
Neki indultam. A peronnak…
