Nézze ezt! Ez öté’ elmegy. – emel ki a fiú egy kabátot a rózsaszínű gyűjtődobozból. A sokszoknyás nő rábólint.
Nézze ezt! Ez öté’ elmegy. – emel ki a fiú egy kabátot a rózsaszínű gyűjtődobozból. A sokszoknyás nő rábólint.
A hipermarket előterében a népes család körülállja a rózsaszín gyűjtődobozt. Azt, amiben egy mosószergyártó és a Máltai Szeretetszolgálat várja a ruha adományokat. Az igazán szegényeknek gyűjtenek. Rászorulóknak.
A két nagyfiú - olyan tizenkilenc év körüliek – derékig bújik a dobozba. Egyesével emelnek ki minden ruhadarabot. Amire a sokszoknyás rábólint, az a doboz szélére kerül, amire nem, az a földre.
A kicsik – egy fiú és két lány – játszanak. A földre dobott ruhákkal. Némelyiket felpróbálják, pózolnak benne, azután eldobják. Leginkább dobálják a ruhákat. Ha valamelyikre ketten csapnak le, akkor kötélhúzás lesz a dologból. Ruhaszakadtáig. Viháncolnak.
A családfő, nem vesz részt sem a „munkában”, sem a mókában. Az ajtón túl ül egy padon, kezében dobozos sör, előtte egy Ducato. A kocsi oldalán felirat hirdeti „HASZNÁLT ANGOL RUHA”.
A családot nem is olyan messziről öten nézik. Egyenruhások. Fekete zsebes nadrág, fehér ing, kék nyakkendő. Biztonsági őrök. Állítólag ők felelnek a rendért és a biztonságért. Várnak. Ki tudja mire…
Mert rend, az már most sincs.
A vásárlók igyekeznek kikerülni a családot. Átlépik a szétszórt ruhákat, félrefordítják a fejüket. Ahogy Nagy Feró mondta volt egykor „Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nincs mitől féljek…”
Nem rájuk tartozik.
A doboz kiürült. A fiúk fogják a kiválasztott ruhákat és a Ducato felé indulnak. A sokszoknyás a kicsiket tereli.
Az egyik biztonsági őr megelevenedik. Előre lép kettőt.
Hélló, amit elszórtatok, rakjátok vissza! – mondja.
A sokszoknyás visszanéz. Nem áll meg, úgy válaszol.
Az a takarítók dolga!
Hogy nem ez az általános? Tudom.
De ez a feltűnő. Amikor a rászorulóktól lopnak. Mert akárhonnan is nézem, ez lopás.
