Z. – saját bevallása szerint - sok mindenben nacionalista. Persze ez a nacionalizmus sem a megszokott módon manifesztálódik.
Z. – saját bevallása szerint - sok mindenben nacionalista. Persze ez a nacionalizmus sem a megszokott módon manifesztálódik.
Nemzeti érzelmeinek úgy juttatja kifejezésre, hogy legalább kétszer annyi időt tölt nyaralással belföldön, mint külföldön. Azt mondja itt kevesebb a magyar.
Az utóbbi években a külföld tekintetében előnybe részesíti Horvátországot. No igen, a beosztásából fakadóan kötelező „egzotikus” utazás sem maradhat el. Ilyen volt a téli Brazil út is, de nyáron az utóbbi két évben inkább a horvát tengerpart a cél. Nem véletlen. Összebarátkozott Lipóttal, akinek jól menő étterme van arrafelé. Pontosabban van egy cége, ami birtokol egy céget, aminek van egy éttermet üzemeltető vállalkozása Croatiában, és véletlenül ő az üzletvezető.
Ebben az a vicces, hogy Lipóttal surranótársak voltak. Egyszerre vonultak be az Istentökeutánkettővelbeni helyőrségbe.
Lipót volt a tökéletes antikatona.
Ő volt az, akit még öregkatonaként is simán el lehetett küldeni az alakulótér kulcsáért. Lipót igazából a kölcsönösséget hiányolta a seregből. Szerinte egyszerűen nem volt szükségük egymásra, csak erről a sereg nem akart tudni. Pech.
Szóval Lipót, amikor bevonult még nem volt Lipót, leginkább a Mezei honvéd volt a szokásos megszólítása, esetleg a Dávid. Nagyon nem találta a helyét a katona szerepben. Az alapkiképzés második hetére elvesztette a csatát a surranójával. Addig azon küzdöttek melyikük töri be hamarabb a másikat. Lipót vesztett.
Irány a gyengélkedő, meg Szabó doki.
- Mezei honvéd jelentkezem Doktor úrelvtárs! – így Lipót. A doki összevonta a szemöldökét. Úgy gondolta, most jön az „énnembíromtovábbmegakarokhalni” szöveg. Nyelt egyet. Ezt a részt unta.
- Mondja kopasz. – sóhajtotta. Jobb ezen túl lenni.
- Az a helyzet, hogy kéne nekem birkafaggyú. – vágta ki Lipót.
- Mi a szent szar kell magának baka? Ez itt a gyengélkedő. – A doki valami rossz tréfára tippelt. - Ki küldte ide?
- Jelentem, senki! Csak olvastam egy könyvben, hogy az kell a lábra, mert tönkremegy. Nekem meg vigyázni kell arra, mert munkaeszköz. Pincér vagyok...
A doki inkább megnézte Lipót lábát. Egy hétre felmentette a bakancsviselés alól. Búcsúzóul, még utána szólt.
- Ha valamelyik surranótársának is ilyen ramaty a lába, küldje le!
- Nekem olyan nincs. – meresztette a szemét Lipót. – Én ezt egyedül hordom.
- Maga Mezei nem normális. Maga..., maga... Lipótmezei. – zárta le a beszélgetést a doki.
A kiképző századnál híre ment a dolognak – talán nem véletlenül -, így lett Lipót először Lipótmezei, majd Lipót. A szolgálat alól is mentesült jobbára, miután kiderült, hogy legalább olyan jó pincér, mint amilyen szörnyű katona. Állandó fellépési lehetőséget kapott a Tiszti-Klubban.
Szóval két éve Z. véletlenül ült be Lipót éttermébe. Megismerte egyből, de... De csak a fizetés után szólt a távozó főúr hátának, halkan, de jól érthetően, hogy „Te, Lipót!” Kiderült, hogy Lipót is megismerte, de nem szólt, túl sok potyázni akaró „ismerőst” látott az utóbbi években.
Z. azóta visszajár. Potyázni, azóta sem potyázik. Az étteremben. Csak Lipót felesége főztjéből. Lipótnál. Otthon.
