A milicista halála. Robert Capa képe jelentette nekem sokáig a magyar fotográfiát.
A milicista halála. Robert Capa képe jelentette nekem sokáig a magyar fotográfiát.
Azután a várban talán a Munkásmozgalmi Múzeumban, vagy az Ernst Múzeumban láttam egy André Kertész kiállítást. Rómáról. Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy a fekete-fehér képek gyakran többet mondanak el, mint a színesek.
Megszerettem a fotókiállításokat. A pillanat emlékműveit. Mesélnek a képek. Igyekeztem minél többet megnézni. Amatőr és profi pillanatrögzítők képeit. Nem mondom a „beállított” képeke is tetszettek, de valahogy a szociofotóra kaptam rá.
Sőt megpróbáltam én is fényképezni. Talán azt hittem, hogy én leszek Kuki, csak éppen a filmet jó tizenöt évvel később forgatta le John Waters. Már ha látta valaki a Kuki (Pecker) című mozit 1998-ból.
Hááát. A fényképezés, nem fényképészet. Csak az elsőig jutottam.
DE...
Mert mindig van egy de.
De egy időre elment a kedvem a fotókiállításoktól. A sajtófotó tette. Éhezés, háború, nyomor és terror minden mennyiségben.
Köszönöm nem, ebből nem kértem már.
Nem, nem letagadni kell, de nem csak ebből áll a világ. Ha a fotósok csak ezt tudják, akkor nem kérek a fotókiállításokból.
Végül nem adtam fel, csak megválogatom a kiállításokat. Most itt a Test és lélek a Szépművészeti múzeumban. Ma néztük meg. Cappa, Munkácsy, Kertész és még sokan mások. Fantasztikusan jó képek.
És még egy hónapig meg lehet nézni. Ezt javaslom mindenkinek! Megéri!
Ja, ha már a fényképezést feladtam, azért a pillanatot megpróbálom megörökíteni, csak most írásban, itt a blogon.
Fényképészetnek persze, ez sem fényképészet, csak fényképezés...
