Debreczeny Zoltánnál, azaz a Buszmegálló Galériánál hagytam abba a kapolcsi beszámolót.
Debreczeny Zoltánnál, azaz a Buszmegálló Galériánál hagytam abba a kapolcsi beszámolót.
Debreczenyről azt mondta Réz András, hogy úgy van vele, mint Hrabal Pepin bácsijával. Csak míg Pepin bácsi végtelenül kígyózó mondatokban meséli nehezen kibogozható anekdotáit, addig Debreczeny Zoltán egy képen is el tudja mondani a maga édesbús, fanyar, ironikus, vagy groteszk történeteit.
És, ha már Hrabal…
A pénteki napsütésben gyülekező felhők már előre jelezték, hogy lesz nemulass. Felkészültünk. Illetve készült a fene, valami öt-tíz perces zuhéra, vagy maximum félórás csendes esőre készültünk, de inkább a nyári napot élveztük. Azután leszakadt az ég. Nem öt, nem tíz percig, hanem olyan jó öt órán keresztül szakadt az eső. „Soványmalac-vágtában” igyekeztünk valami fedél alá. Mi az ideális fedél, főleg ha nem tudja az ember, hogy meddig esik? Hát a kocsma (még, ha csak ideiglenes kocsma is).
A kocsmában, ahol kikötöttünk épp a mikrofont állították be. Azután jött egy nagybajuszú ember, aki Hrabalozni kezdett, azaz a véres történetekből olvasott fel. Ő volt Galkó Balázs. Be kell vallanom még sohasem hallottam róla, vagy ha igen, hát nem jegyeztem meg. Elvarázsolt. Ő és Hrabal. Olyannyira, hogy szombaton, már félórával a folytatás előtt a kocsmánál lebzseltem, várva az utazást Hrabal világába… és állítólag amióta a művészeti napok léteznek esténként egy-két korsó sörrel ott vannak. Ő és Hrabal. Igen, valami ilyesmit vártam Kapolcstól, amire először azt hittem, hogy nem más, mint egy igényesen berendezett monumentális kirakodóvásár. Galkó Balázs megmutatta nekem, hogy miért is legendás Kapolcs.
Ebben a túlméretezett kirakodóvásárban, varázslatos helyeket, és varázsolni képes munkákat lehet találni. Az egyik ilyen mágikus hely a Buszmegálló Galéria, azután ott a Manóműhely. Egy mesevilág, amit Babutimár Éva álmodott meg, és amit művésztársaival megvalósít. Mesebeli lények, amelyek eljöttek, mert Babutimár Éva hívta őket, hogy mi többek örüljünk nekik. Előbújtak ünnepelni, köszönteni a látogatókat az udvar kis tavának partján. Eljöttek mind, a lápi manók, az erdei és mezei manók, talán azok a manók is akik beköltöztek a városokba, és pincékben, padlásokon, kamrákban elbújva élik mindennapjaikat.
Íme, a manók:
...és még egy manó:
Most már tényleg a hazaút jön…