Idegen. Na, nem a cowboyok között, csak a reggeli metrón.
Idegen. Na, nem a cowboyok között, csak a reggeli metrón.
Kívülálló. [Ezt a hülye fogalmat, hiszen nem kívül áll, hanem a kocsin belül.] Hanyagul – talán egy divatlapból leste el – a fülke falának támaszkodik az ajtó mellett. A zakó szárnyai (jesszus, zakó! Ma is kánikula lesz! Hol él ez?) kissé szétállnak megmutatva a szolid eleganciát. A ránctalan inget, a selyem nyakkendőt, az egyszerűségében szép övcsatot.
Nem keveredik a pórnép közé, pedig van ülőhely. Onnan, ahol áll, jobban lehet látni őket. Tanulmányozni, mint azokat a szőrös, tollas dögöket az állatkertben. Azokat is szereti nézni, csak ne lennének olyan büdösek. Ezek is büdösek, az olcsó kínai gönceikben. A tucatdezodoron, amit használnak [már ha használnak!] már ilyenkor átszaglanak. Ízléstelenek, igénytelenek. De most, most itt van ő, akit lehet csodálni, egy jobb világ hírnöke. Szinte hallani a gondolatait…
A zsák a cipője előtt landol.
Ránéz. Ez most mi ez? – kérdi a tekintete. Végigméri a tulajdonost. A papucstól, a sokzsebes nadrágon keresztül, a fekete pólóig. Feljebb tüske haj, napszemüveg. Valami zene üvölt a füléből. Valami ismerős dallam rockosítva. Valami szovjet, azaz orosz. Talán mozgalmi, talán népi. Talán a bunkócska, vagy a kalinka? Felismerhető, csak én nem ismerem fel.
„Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak!” De tényleg…
Az öltönyös hátrébb húzódik. Ez a hátrébb gyakorlatilag millimétereket jelent. Felkenődik a falra. Nem egészen egy méter van közöttük. A zsákkal együtt fél méter se. Az öltönyös a sarokban ragadt. Csak a szeme jár, kiutat keres? Két lépés jobbra. Ennyi kellene ahhoz, hogy kikerüljön onnan. Kinyíltak az ajtók. Most csak egy lépés. Maradt. Az ajtók össze. Egy lehetőség elszállt.
Új zene szól. Ezt ismerem. Ez Bloodhoundgang. Tisztán hallani, „You must die!”
A zsák gazdája nem mozdul. Igazából nem is foglalkozik az öltönyössel, mondhatni mereven bámul. Egy pontot néz. Pont a bal füle mellett. Nem foglalkozik vele, nem keres szem kontaktust. Tudomást sem vesz róla. Csak áll. Rajta. Az auráján.
A nemrég még jobb világ hírnökeként jelen lévő, feje egyre pirosabb. Melege van. A gondosan zselézett haja tövében megjelenik egy izzadságcsepp. Azután még egy. A következő megállóra az első csepp végig gördül a füle mellett. Megül az ing gallérján. Egyre több követi. Az öltönyösről dől a víz. Ha ránéz a másikra, azonnal elkapja a tekintetét, az meg csak azt az egy pontot bámulja a füle mellett.
Egyre vörösebb, egyre izzadtabb. Zsebkendőért nyúl, d nem törli meg vele a homlokát. Visszateszi a zsebébe. Három megállónyi stressz. Vajon meddig bírja? Meddig lehet bírni?
A metró begördül a Keletihez. Valószínű itt a vég. Az öltönyös izmai megfeszülnek, az arca görcsben. Kitörni készül a csapdából. Ha kinyílik az ajtó, kitör.
A szerelvény fékez. Zsák a vállra. Az agresszor leszáll. Az öltönyösnek remeg a lába. Fejét a szerelvény falának dönti. Megmenekült.
A szemtanúk közül többen is esküsznek rá, hogy a leszálló zsákos mosolygott, közben a füléből [fülében] a Bad Touch szólt…
