Oszi – meséli Z. – mindig arról álmodozott, hogy nyomot hagy a világban. Azt ugyan nem tudta, hogy mivel fogja ezt elérni, de szentül hitte, hogy el fogja érni. Talán még szobra is lesz egyszer... vagy márványtáblája. Olyan, ami úgy kezdődik, hogy ebben a házban...
Oszi – meséli Z. – mindig arról álmodozott, hogy nyomot hagy a világban. Azt ugyan nem tudta, hogy mivel fogja ezt elérni, de szentül hitte, hogy el fogja érni. Talán még szobra is lesz egyszer... vagy márványtáblája. Olyan, ami úgy kezdődik, hogy ebben a házban...
Az, hogy a folytatásban a született, az élt, vagy az alkotott lesz, az már mindegy. A lényeg, hogy ő legyen az alany. Ezen az álmon sokat rontott, hogy igazából semmiben sem volt tehetséges, a majdnem névrokonának a példáját mégsem követheti. A kékhírek szereplői nem kapnak márványtáblát, maximum viaszszobrot. Mint Lee Harvey...
Szobra még nincs, márványtáblája sincs. Csak néhány réz.
Egy a lakás ajtaján, egy az irodáén,... de ez nem minden, mert van még néhány. Például az egyik színházban egy széken. Ő fizette. Szinte mindent támogat, aminek következtében valamibe belevésik majd a nevét.
Ez számára amolyan verseny lett.
Az egész még ’88-ban kezdődött, amikor Oszi a megörökölte egy tántija lakását. Ez lett a főhadiszállás. Kilencven négyzetméter szabadság a belvárosban. Bútor az nem sok maradt a lakásban, széthordta a rokonság. Szinte minden héten buli. De a fiúk e nélkül is állandóan ott dekkoltak. Mindegyiknek volt kulcsa. A szomszédok meg lassan megtanulták elviselni őket.
Két év alatt lelakták a lakást, nem mintha az előtte olyan jó állapotban lett volna. Az első réztábla akkor jelent meg, amikor Csöves csodát tett a tánti egykori kártyaasztalával. Felújította.
Ez az asztal egy csoda – ismételgette Csöves, miközben simogatta a zöld posztót. Szinte szerelmes volt abba az asztalba.
Azután az egyik bulin valahogy kitört az asztal lába. Csöves majdnem belebetegedett. Elvitte az üzembe, ahol dolgozott. Egy hétig melózott rajta munka után, de szebb lett mint új korában. A végén – csak úgy, a poén kedvéért - csináltatott egy réztáblát. Belegravíroztatta, hogy „199o-ben felújította: ... ...”.
Oszi idegbajt kapott a táblától. Ha leültek játszani oda, ahol a tábla volt, nem volt hajlandó leülni. Mindenki rajta röhögött.
Azután ’91 nyarán – amikor Oszi éppen nyaralt – a többiek úgy döntöttek, hogy rendbe teszik a lakást. Kulcsuk volt, tehát fogták magukat és kifestettek, kicsempéztek, még a csaptelepeket is kicserélték.
Amikor Oszi hazaért, először meghatódott, azután meglátta a táblákat. Minden szobában tábla az ajtófélfán. „1991-ben felújította:... ...”.
Először le akarta szedni őket, de a barátság ugye. Így a táblák maradtak. Azután újabbak kerültek melléjük az évek során. Festések, padlócsiszolás, kövezés, és még ki tudja milyen felújítások emlékére.
A lakás már rég nem a bulik színhelye. Oszi megnősült, elvált. A táblák meg szaporodnak.
Csak az a fránya hírnév, ami a márványtáblához kellene, az nem akar összejönni.
Lehet, hogy mégis egy elnökgyilkosság lenne a megoldás?
