- Sanyika, gyere ide! Nem ott szállunk le!
Sanyika – khm, hát hogy is mondjam – első ránézésre inkább Sándornak, vagy maximum Sanyinak nézett ki. Sanyikának semmiképpen.
- Sanyika, gyere ide! Nem ott szállunk le!
Sanyika – khm, hát hogy is mondjam – első ránézésre inkább Sándornak, vagy maximum Sanyinak nézett ki. Sanyikának semmiképpen.
A kissé borostás, harmincas fickó, aki mögé leültem, nem tűnt különösnek, vagy különlegesnek. Mi lehetne különleges a fehér pólóban, a barna rövidnadrágban, vagy a szandálban. Mondjuk a zokni. A szupermenes zokni… de ezt csak később vettem észre.
Szóval leültem, a busz elindult, alig tíz utas. Békés hétköznap délelőtt. Azután Sanyika hírtelen hátra kapta a fejét. Valamit nézett, majd oldalra sandított, a nénire, azután inkább kinézett az ablakon. A néni rosszallóan nézte, nem szólt egy szót sem csak kicsit összevonta a szemöldökét.
A néni egészen hétköznapi néni volt. Rajta sem volt semmi különös, csak a szigorú tekintete.
Sanyika nézte a szaladó házakat majd kétszer nekiütötte a homlokát az üvegnek. Nem, nem verte be a fejét, nem fejelte le az üveget, csak nekikoppantotta. Előre fordult. Mondhatni rendesen ült.
Azon tűnődtem, hogy ez most mi volt?
Fél perc sem telt el, és kezdődött elölről. Sanyika hátra, majd oldalra pislog, azután minden látható ok nélkül koccolja az üveget. Furcsa rituálé. A harmadik kör kezdetén én is hátrafordultam. Sanyika egyből visszafordult. A tompa puffanásokat most is hallottam. Igaz most négyet.
De mit is nézett? A busz hátuljában három tizenhat körüli lány. Aligszoknyában, hasigtopban. Beszélgettek, nevetgéltek. Nem hiszem, hogy Sanyit észrevették. Csak jól érezték magukat, csak élvezték a meleget, a fiatalságukat.
Visszafordultam. Sanyi arcát, az üvegnek nyomta. A lányok hangja, a lányok kinézete, azonban mágnesként vonzotta a szemét. A fejét ismét hátrakapta.
- Baj van Sanyikám? – szólalt meg a néni. Sanyi ismét visszafordult, és ismét végigjátszotta a rituálét. Azután még kétszer koppant a feje. A kapaszkodón. Még hátulról a testtartásán is látszott, hogy tátott szájjal bámul. A kiscsajok levoltak ejtve. Felszállt egy bombázó.
Ezerfonatú szőke haj, szűk blúz, alátámasztott cicik, tenyérnyi szoknya. A hatás döbbenetes. Sanyika feje sűrűn koppant a kapaszkodón.
- Baj van Sanyikám? – ismételte magát a néni. Sanyi próbált rendesen ülni. A könyöke remegett úgy markolta a lába között az ülést. Vagy mást. Megszűnt számára a külvilág. Talán még a nyála is csorgott.
- Sanyikám leszállunk!
És Sanyika megindult a szőke felé. Nem látott mást, nem kapaszkodott. Megszűnt számára a világ.
A néni hangja élesen csattant.
- Sanyika, gyere ide! Nem ott szállunk le!
Sanyika, aki nem Sándor, és nem is Sanyi megrázkódott, megfordult és elindult a hátsó ajtó felé.
