Van az úgy, hogy az ember olyat tesz, amiért bocsánatot kell kérni. Kisebb nagyobb bűnök, amiket, ugyan már nem is lehet jóvátenni, de azért jól esne a feloldozás. Nagy úr a belső kényszer. Ilyen kor jön, a „bocs!”, a „bocsika!”, a „bocsánat!”, esetleg a „ne haragudj!”.
Van az úgy, hogy az ember olyat tesz, amiért bocsánatot kell kérni. Kisebb nagyobb bűnök, amiket, ugyan már nem is lehet jóvátenni, de azért jól esne a feloldozás. Nagy úr a belső kényszer. Ilyen kor jön, a „bocs!”, a „bocsika!”, a „bocsánat!”, esetleg a „ne haragudj!”.
Van, amikor igazából nincs is belső kényszer, de külső azért akad. Erre a célra ott a kelletlen „bocs, bazd meg!”, vagy a mellébeszélő „én nem tehetek róla”.
Nagy úr a kényszer…
Persze van, amikor az ember nem tud mit kezdeni a bocsánatkéréssel. Mert az nem őszinte, mert az későn jött, mert már különben sem számít.
Mit lehet ilyenkor mondani?
Leginkább azt, hogy „áááá, nem számít!”, „most már mindegy, így alakult”, „spongya rá!”, esetleg azt, hogy „jobb is így!”, vagy, hogy „hagyd a picsába”.
Nem túl bonyolult. Mindegyik azt jelenti, hogy most már nem haragszom. Haragudtam ugyan, de az idő, vagy csak a józanész felülírta a haragomat. Már nem is akarok foglalkozni vele. Ami történt, megtörtént. Minek bolygatni a múltat. Lépjünk tovább, lépjünk előre, mert aki állandóan hátrafelé néz, azt előbb-utóbb pofán veri egy villanyoszlop.
Nem, senki nem mondja azt ezzel, hogy nem esett jól a bocsánatkérés, hogy nem adott erkölcsi elégtételt. Mert jól esett, mert adott. De ennyit, és semmi többet.
Belegondolok, hogy mi lenne akkor, ha most itt állna előttem az a majd tíz évvel ezelőtti főnököm, akivel - hát hogy úgy mondjam - nem igazán barátságban váltunk el. Hülye helyzet mindkettőnknek igaza volt. Én borítani akartam a bilit, méghozzá látványosan, ő inkább csendben akart rendet tenni. Az utóbbinak pont az én lázadásom volt az akadálya. Megszabadult tőlem, azaz a problémaforrástól. Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy a másiknak igaza volt. Mondhatnánk egymásnak hogy „bocs!”, de már nem lenne érdekes. Ha egy kicsit kívülről nézem, mindketten jól jártunk a kényszerű elválással.
Mit válaszolhatnánk mást, „hagyd a picsába…”
Valahogy így járt a bocsánatkéréssel Sólyom László és Hiller István is. Azt mondta a cseh nagykövet, hogy „hagyd a picsába!”. Csak kicsit diplomatikusabban, de ezt mondta.
Mert a bocsánatkérés, így negyven év múltán okafogyottá vált. Most már felesleges. Mert a csehek úgy érzik, hogy jobb is így. Tovább léptek. Azt meg ugye még sem lehet mondani egy katonai agresszióra, még ha az agresszor baráti is, hogy „nem történt semmi!”, vagy hogy „nem számít!” maradt a „hagyd a picsába”. Így egyszerűen.
Tényleg ennyiben kéne hagyni, de egyesekben feltámadt az önérzet, és most már ott tartanak, hogy micsoda bunkóság a csehektől, hogy nem borulnak sírva térdre a meghatottságtól, elismerve erkölcsi felsőbbrendűségét a magyarságnak. Hogy nem mondják azt könnyeikkel küszködve, hogy megbocsájtok. Hogy hogyan mertek túllépni a történeten mindössze negyven év alatt, mikor mi még mohácson sem jutottunk túl.
És különben is, miért kérünk bocsánatot, ha még Trianonért sem kért senki bocsánatot tőlünk?
Törődjünk bele, a csehek elfogadták a bocsánatkérést, de már tovább léptek. A jövő foglalkoztatja őket. Így marad a „hagyd a picsába...”.
Érjük be ennyivel.
És vigyázzunk a villanyoszlopokkal…
