- Mégis inkább vegyük ki.
Az öreg nem érti, miről van szó. Hogy mit vegyenek ki és honnan?
- Mégis inkább vegyük ki.
Az öreg nem érti, miről van szó. Hogy mit vegyenek ki és honnan?
Az öreg láthatóan azt sem tudja, hogy hol van. Biztos elringatta a busz. Meg az ablakon betűző őszi nap. Belebóbiskolt a délutánba. Csak az a nyilallás ott jobb oldalon, a bordáknál. Arról lemondott volna. De most az ébresztette fel.
Megdörzsöli az oldalát a kardigánon keresztül. Fáj. Megcsóválja a fejét.
Megigazítja előrecsúszott szemüvegét. Nem jól van ez így. Ránéz a feleségére. Az vissza.
- Hogy? – kérdezi az öreg. – Most szállunk le?
Tudja, hogy a nyilallás az oldalában, nem valami alattomos kór tünete, csak az asszony mondott valamit. Az az igazság, hogy már akkor is beszélt, amikor az öreg elbóbiskolt. Folyton beszél. Be nem áll a szája. Valaha talán bájosnak tartotta. Azután idegesítette. Most? Most leginkább megnyugtatja…
Milyen szörnyű volt tavaly, amikor egy hónapig alig hallotta a hangját. Kórházba került, valami fertőzéssel. Megfázásnak indult. Még akkor sem vették komolyan, amikor befeküdt a kórházba. Csak akkor ijedtek meg, amikor egy hét után sem engedték haza. Az öreg bement hozzá minden nap… Féltette. Félt. Féltette.
Először élvezte a csendet. Még a rádiót meg a tévét sem kapcsolta be csak a második nap. Akkor meg élvezte, hogy csak nézi a híradót. Végig. Anélkül, hogy minden harmadik hírt el kellene magyaráznia. Anélkül, hogy három hírből kettőről lemaradna.
Két nap után már hiányzott az asszony hangja. Azóta akkor nyugodt, ha hallja.
- Mondom, mégis csak vegyük ki a pénzt a takarékból. – ismétli magát az asszony. – Állandóan alszol.
- Elbóbiskoltam. Mikor vegyük ki?
- Most. Mielőtt csődbe megy a takarék. Mielőtt elveszik a pénzünk. Az egy élet munkája.
Az öreg ránéz az órájára.
- Zárva. Fél hat van. Bezárt a bank. Pénteken kettőkor zár. Most nem veszünk ki semmit. Jó helyen van ott.
Hallgatnak. A busz zötyög alattunk. Nézem ahogy az öreg bólint egy rövidet. Azután még egyet. Ez már hosszabb. A harmadik bólintásra lenn marad a feje a mellkasán. Megint alszik.
Újra a bordái közé fúródik a könyök.
- Mégis inkább vegyük ki. Menjünk be az Őrsre. Ott az áruházban este nyolcig nyitva van. Nem lenne jó, ha egy élet munkája eltűnne.
- Hogy? – kérdezi az öreg, miközben a bordáit dörzsöli.
- Mondom, menjünk be az Őrsre, ott még nyitva van, és vegyük ki a pénzünk.
- Minek?
- Mert, ha a bank csődöt mond, akkor elveszik az összes pénzünk. Nem érted öreg?
Az öregúr megcsóválja a fejét.
- Szerinted mennyi pénzünk van a bankban? – kérdezi.
- Hát a ház ára! Olyan nyolcmillió. Nem hagyhatjuk elveszni, az a gyerekek öröksége. Most meg itt ez a világgazdasági válság.
- A válság, minket nem érint szívem.- mosolyog az öreg. – A pénzt tavaly odaadtuk a gyerekeknek… Nincs egy vasunk sem. Elfelejtetted?
- Tényleg. – réved maga elé az asszony.
Kinéz az ablakon. És megint szúr a könyök.
- Mozdulj már! Nem veszed észre, hogy most kell leszállnunk?
És az öreg fejcsóválva felkászálódik, és az ajtóhoz indul.
Ez az ő asszonya. Ő választotta magának.
Egy életre.
