Tehát Székesfehérvár. Az állomás még mindig szép, nem hiába díjazták a felújítását. Már ezért önmagában megéri leszállni.
Tehát Székesfehérvár. Az állomás még mindig szép, nem hiába díjazták a felújítását. Már ezért önmagában megéri leszállni.
Csak azt tudnám, hogy mi a bánatos lótüdőért kell elbarikádozni a várócsarnok galériáját. Szívesen felmentem volna, de mindenféle táblákból emelt barikád tartja vissza az utazóközönséget az épület rendeltetésszerű használatától. Ha nem, hát nem.
Poggyászmegőrző. Mert az ember mégsem megy egy galériát megnézni bőrönddel. A hölgy a pult túloldalán kedves. Mondhatni törékeny. Annyira mindenképpen, hogy megnyerjem azt a lehetőséget, hogy a pult túloldalára kerüljek. Bőrönd a polcra. Hiába no, másfélszáz pénzért tiszteletbeli vasutas lettem vagy két percre. Jelzem, a retúr élmény eleve benne van az árban, tehát nem csak felrakni lehet, leszedni is. Akinek nem tetszik, pakoljon kevesebbet…
Immáron csomag nélkül, irány a galéria. Az útvonalkereső aszonta, hogy félórányi séta mindössze…
A harmadik jel.
Basszus ki gondolná, hogy ez a város már a vasútállomásról kilépve is politikai állásfoglalásra kényszeríti az embert.
Mert ugye, a belváros felé tartva az ember követheti Deák Ferenc útját, vagy rátérhet Prohászka Ottokár útjára. Hááát, Prohászka valahogy nem az én világom… Az addig rendben van, hogy a Deák a középút, de az már átverés, hogy balra a Prohászka vezet.
Persze, felkészületlen turistaként ezt csak utólag fedeztem fel...
Szóval besétáltunk a belvárosba, a Prohászkán.
A negyedik jel.
Sima ügy. Vagy mégsem? Kétszer sétáltuk körbe a majd öt házból álló Országzászló teret. Bank van kettő is. Meg múzeum. Meg vendéglő. De galéria az nincs. Illetve van, csak nem a térről nyílik a bejárata. Már ott tartottunk, hogy keresünk egy szélcsendes vendéglőt, amikor szerencsére megláttuk Debreczeni Zoltán molinóját, ahogy olyan húsz méterre a saroktól.
Ipiapacs egy, kettő, három. Meg van a galéria.
A kirakaton át benézve, egyből meg van Debreczeny, de… de, hogy fogunk ide beférni. Kedves kicsi galéria. Biztos van még egy terme.
Nem volt.
Szép dolgaik vannak, csak helyük nincs sok. Vajon hány kép lesz? És hányan férünk be a művész tárlatvezetésére?
Személyesen fogad minden belépőt. Érdeklődik. Hogy most a Debreczeny jöttek, vagy csak úgy? Mindkét féle válaszból jut neki. Azután belekezd. Öntárlatvezet, akár a buszmegállóban. Mesél, közben a képei is mesélnek, de a kettő együtt az igazi. A furcsán megnyúlt alakok, a képből kibeszélő részletek. Pont úgy, ahogy ő is elkalandozik a képtől, amiről éppen mesél. És van új kép.
Az olimpia ihlette tréner. Ha jobban belegondolok, igaza van. A sportoló ebben az egészben már nem is biztos, hogy számít… a „ha beledöglesz is” érzése…
Volt egy jó óránk, bár bevallom, hogy nyolc képnél többet reméltem. Persze a lényeg a kilencedik, akkor és ott készült. Aki ötre mentek a trrlatvezetésre, már készen láthatták. És valaki - a nap látogatói közül - meg is nyerhette.
Jó neki…
Mi meg ebédelni indultunk, mert volt még két óránk… (folyt.)
