Megállt az idő... Hol is tartottam? Ja, igen. Fehérvár, hideg, és most már indulni kellene a hévízi továbbképződésre, amihez nem sok a kedvem. És még ráadásul itt az ötödik jel...
Megállt az idő... Hol is tartottam? Ja, igen. Fehérvár, hideg, és most már indulni kellene a hévízi továbbképződésre, amihez nem sok a kedvem. És még ráadásul itt az ötödik jel...
Az ötödik jel.
Azt írja az álmoskönyv, hogy aki iskolaidőben, a hét utolsó napján délután kettőkor Fehérvárról Siófok felé indul, az sikeres ember nem lehet. Ez az az időpont, amikor a kollégisták hazatérnek. Nem mondhatom, a tömeg már önmagában nem frusztrálja a vasutazni szándékozót, mert frusztrálja. Ha csak nem az a perverziója, hogy a kihangosított telefonokból bömbölő zeneszerű zajt sikertelenül túlkiabálni szándékozó középiskolásokat hallgassa. A hirtelen rám zúduló információhalmazból csak azt sikerült kihámoznom, hogy van, aki a dolgozatot el. Van, aki a rá, mert előző este be. Olyan is akadt aki, vagy akit a buliban meg, esetleg meg fognak. Nem beszélve arról, akit az ideg szét, mert valaki át. De azt ő ki. Csak az igekötők váltakoztak.
Ráadásul én nem tudom, hogy ez most minek köszönhető, de félő, hogy a Fehérvári kollégiumokban nincs meleg víz, vagy mindenkinek tornaórája volt. De akkor az iskolákban nincs. Minden esetre a pórusukból áradó hajléktalanszagot a fehérvári diákok nem dezodorral, hanem dohányfüsttel kívánták leplezni. Nem sikerült.
A jelek beteljesülése: Hévíz.
Az a jó abban, hogy az ember a köz szolgája, hogy ezt a tevékenységet nem nagyon privatizálták, így még az üdülők is átmentődtek a szocializmusból. Mondjuk a miénk, már a világégés előtt is szolgálta a közszolgálatban megfáradt elődeimet. Pont nyolcvan éve. Az épület látott urakat, elvtársakat, de leginkább beutaltakat.
Ez a beutalt jó szó. Már önmagában is kifejezi, hogy az ember fiának, lányának hálásnak kéne lennie, hogy ott lehet. És ezt el is várják...
Persze szeretik a dolgozók a vendégeket. A beutaltakat. Főleg ilyenkor szezonon kívül. Mert aki ilyenkor jön az vagy beteg, vagy nyugdíjas. Az meg örüljön, hogy ott lehet. Reggeli, ebéd, vacsora, fürdő, alvás. Elvégre ez egy gyógyház.
A dolgozók a tanfolyamokat, tréningeket nem szeretik, mert a résztvevők nem hálásak. Nekik jönniük kellett...
Megérkeztünk. egyszerre hárman. A portáshölgy nem köszön. Még vissza sem. Minek? Éppen telefonál, valami barátnővel. Kicsapja a pultra a bejelntkező lapokat. Ránk se néz, csak a kezével takarja el a telefont. Úgy látszik, zajosak vagyunk.
Kitöltünk, odaadunk. Kulcsot tesz elénk. Értetlenül nézzük. Homlokot ráncol, kérdően néz. Mi is. mondja a telefonba, hogy mindjárt újra, csak dolog van... Én meg morgok, hogy már tíz perce is az lett volna.
Közelebb tolja a kulcsot. Mehetnek - mondja - a 118-as a maguké. A többiek indulnának... Érdeklődő arcot vágok.
- Tessék már mondani, biztos, hogy egy szobában leszünk? - firtatom - Én nem úgy tudtam...
- Mi is a nevük? - morog félhangosan. Én meg segítőkészen megmondom. Ott van előtte a három papír, de biztos nem az olvasó szemüvegét vette fel.
Előszed még egy kulcsot. Megmondja a három szobaszámot. Én csak számot kapok, a kijelölt szobatárs már ott van...
Öt perccel később visszamegyek miután lepattantam az ajtóról. A változatosság kedvéért megint telefonál. Most egyből leteszi, hogy majd később, mert megint dolog van. Szólok, hogy a szoba zárva. csak kéne az a kulcs.
Odaadja, miközben azon morog, hogy mászkálunk itt össze vissza és még nekünk áll feljebb. Hát lehet így dolgozni?
Basszus ez lehet, hogy nem is az üdülő portája, hanem egy coll-center? Csak nem szex telefont kapunk üzemeltet a cég?
Ezek után vajon vacsorát, kapok?