Azt hiszem, mindannyiunk szerencséje, hogy Krisztián hadilábon áll a formaidőzítéssel.
Azt hiszem, mindannyiunk szerencséje, hogy Krisztián hadilábon áll a formaidőzítéssel.
És eljött az a nap, amikor Krisztián harminchárom évesen ismét úgy érezte, hogy ismét kirobbanó formában van.
Most inkább nem asszociálnék a Krisztián névhez, és a 33 évhez kapcsolható fogalmakra, mert ezeknek a fogalmaknak úgy tűnik semmi köze a bombát gyártó fiatalemberhez.
Szóval eljött az a nap, amikor Krisztián úgy érezte, hogy ismét kirobbanó formában van.
Ki tudja mikor fordult ez vele elő utoljára. Van annak már vagy kilenc éve. De akkor, akkor igazán úgy érezte. És a siker nem váratott magára. Igen! – gondolta, sőt talán m ég kiabálta is. Igen akkor érezhette, hogy egy egész ország büszke rá. Az egész nemzet. Benne lesz a híradóban. Még az újságok is méltatni fogják…
Nem volt hiába. Nem értették sokan, hogy miért kínozza magát minden nap. Mire jó az a sok lemondás… a korai kelés, az edzések. Mozi, buli… mennyi kimaradt, de majd hogy fognak irigykedni a haverok, amikor majd Sydneyben…
És eljött az a nap Sydneyben… 2000. szeptember 19. Elúsztak az álmok. Még vigaszág sem jutott… Pedig biztosan akkor is kirobbanó formában volt.
Függetlenül attól, hogy akkor az robbanást elfojtotta az észt Budolin, én büszke voltam Tölgyesire. Azért az nem kis dolog, kijutni az olimpiára. Persze egy érem szépen csillog, de azt a munkát meg kell becsülni, hogy odáig egyáltalán eljut valaki.
Nyolc év telt el, és Krisztián úgy érezte, hogy bizonyítania kell, hogy ismét kirobbanó formában van. Érezte ezúttal nem marad el a nagy durranás. Kár, hogy a nevét nem adhatja a dologhoz…
De ez sem tántorította el. Munkához látott. Keményen. Még emlékezett a jelmondatra.
Citius. Altius. Fortius.
Dolgozott. Gyorsabban, nehogy meggondolja magát.
Magasabbra emelte a mércét. Ő nem egyszerű forradalmár. Ő olimpikon.
Nem holmi Molotov-koktélt csinált, hanem olyat, ami erősebben szól… csőbombát.
Gyáva dolog ez. Mármint a bomba, hiszen az ellenfélnek nincs esélye a védekezésre. Mert a bomba nem válogatja meg, hogy ki lesz az áldozat.
Gyáva dolog ez, nem sportolóhoz, nem olimpikonhoz méltó. És van-e gyávább dolog az időzített bombánál? Nekem most nem jut gyávább dolog az eszembe…
És eljött az a nap… 2008. október 23. Elúsztak az álmok, ezúttal a hősi nagyságról. Lekapcsolták. Már megint nem jól időzített. Szerencsére. Pedig a csőbombák, időzítővel voltak ellátva…
Tényleg nem értem. Főleg az ügyvédje érvelését, hogy a rendőrség túloz, mert a bomba csak ijedséget okozott volna… Szerintem ez tök mindegy.
A franc se tudja, én nem szeretnék a közelemben felrobbanó csőbombától megijedni!
Én nem szeretném, ha szerettem, rokonom, ismerősöm egy „csak” füstölgő csőbomba közelében legyen!
Mellesmeg a bombakészítő esetleges bénasága, nehogy már mentség legyen valamire! Még arra sem, ha magát robbantja fel. Valaki őt is szereti. Szeretheti.
Azt hiszem, mindannyiunk szerencséje, hogy Krisztián hadilábon áll a formaidőzítéssel.