Egymás mellett öltöznek. Mindketten arccal a falnak. A kisebbik megpróbálja a hónaljától a földig érő fürdőlepedő alatt levenni a fürdőnadrágját. Nem megy. A fürdőlepedő vagy négyszer van rátekerve a tizennégy év körüli fiúra. Szerencsétlenkedik. Meg-megbillen. Állandóan elveszíti az egyensúlyát. Közben körbepillantgat, hogy az a sok idegen mikor megy már innen. A szeme könyörög, tessék már innen menni, át szeretnék öltözni.
Egymás mellett öltöznek. Mindketten arccal a falnak. A kisebbik megpróbálja a hónaljától a földig érő fürdőlepedő alatt levenni a fürdőnadrágját. Nem megy. A fürdőlepedő vagy négyszer van rátekerve a tizennégy év körüli fiúra. Szerencsétlenkedik. Meg-megbillen. Állandóan elveszíti az egyensúlyát. Közben körbepillantgat, hogy az a sok idegen mikor megy már innen. A szeme könyörög, tessék már innen menni, át szeretnék öltözni.
- Ne bénázz! Igyekezz! - mordul rá az apja.
Mintha ő sikeresebben küzdene meg az alsó cserével. Bénázik ő is ezerrel. Egyik kezével a derekára csavart fürdőlepedőt tartja, a másikkal hámozza magáról a fürdőnadrágot.
Jesszasz! -talán ki is mondtam, amikor egy elhamarkodott mozdulat következtében lefejeli a falat, majd térdre esik. A fürdőlepedőt elszántan szorítja. A fürdőgatya valahol a combja magasságában tekeredhet, mert nem igazán tud talpra állni. A gyerek elkerekedett szemmel néz.
- Apa én megnézem, hátha van üres öltöző...
- Nem kell! Át tudsz itt is öltözni! - szigorkodik a térdeplő.
Uszoda fronton leginkább a szigeten szocializálódtam. Valamikor tizenhárom éves koromban jött rám, hogy úszni kéne rendszeresen, ha már nem sportolok. Kezdődött a szombat reggelekkel. És a végére - úgy öt évvel később - lett belőle, heti két-három alkalom. Á három kilométer. Nyitáskor a szigeten a nyitott ötvenesben. Persze addigra már túl voltam a néhány uszodán, de egyik sem lett valódi alternatívája a szigetnek. Így próbálkoztam a Csaszival, a Komjádival, a Szecskával, a Lukáccsal, de a sziget volt az igazi. Főleg ősszel és télen. Hajnali félhatkor besétálni a szigetre. Köröttem kavarog a térdig érő tejfehérség. Az úttörő stadionnak csak a lelátója látszik. Rosszabb napokon vártam, hogy szörnyek - vagy legalábbis rablók - ugranak elő valamelyik bokor sötétjéből. Soha nem ugrott elő semmi. Az uszoda felé egyre több ember. Amikor megismertek már a jegyszedők, nyitás előtt beengedtek.
Amikor megismertek már a jegyszedők, egy tízesért beengedtek...
Istenem, hogy féltem az első alkalmakkor, hogy meglátják... hogy kicsi... hogy... Próbáltam a szekrényajtó fedezékében gyorsan átöltözni. És a szekrényajtók az uszodában már csak olyanok, hogy nem takarnak. Döbbenten néztem a többieket, hogy hogy lehet, hogy ezek nem félnek a kíváncsi tekintetektől? Hogy hogy nem szégyenlősek? Biztos azért nem zavarja őket a meztelenség, mert sportolók. Mert kisportoltak.
Talán a második héten kaptam a tanácsot. „Ha nem bámulsz, nem bámulnak. Itt mindenkinek ugyanolyan van, még ha más is. Nincs mit szégyellned."
Működött. Uszodában, katonaságnál, férfi öltözőkben.
A szerencsétlenkedő apuka talán harminc. Katona nem volt. Láthatólag nem is sportolt. Zavarja a férfiöltöző. Nem tudja, hogy mindenkinek ugyanolyan van, még ha más is...
Az uszoda előtt látom őket újra, apuka oldalán veretes tarsoly. Na ja, neki lehet, hogy tényleg tanulnia kellene, hogy a más is ugyanolyan.
