Hét óra. Sötét, nyirkos, hideg december. Utálom. Nem mindig, sokszor. Diliház az utcán. Karácsony. Diliház a munkahelyen. Év vége.
Hét óra. Sötét, nyirkos, hideg december. Utálom. Nem mindig, sokszor. Diliház az utcán. Karácsony. Diliház a munkahelyen. Év vége.
Végre haza. Még egy kerület, még egy óra, még két busz... Hiába no, Pesten szinte nincsenek távolságok.
Valami energiaital műanyagszaga majdnem visszalök a busz lépcsőjéről. Hááát, minden rosszban van valami jó. Ezek szerint csak bujkál bennem a nátha.
Meg sem nézem, hogy van-e ülőhely, csak megkapaszkodom. Három megálló, felesleges leülni. Pont Dia mellé állok.
Hát igen, a Dia. Macis sapkában, macis kabátban, kinyújtott lábbal ül, mint afféle kismackó. Bocs. Talán észre sem venném, de ő a szag forrása. Két kézzel szorongatja a bádogdobozt, és apró kortyokban iszik.
Azon gondolkodom, hogy normális dolog ezt a kölökmackót ezzel a műanyag izével itatni.
- Kérsz inni? – tartja felém a bádogdobozt Dia.
Mármint, hogy én? Ez nekem szól? Nézem Diát, mosolyog és nyújtja a dobozt.
- Fáradt vagy? Ez jó rá. – közli komolyan.
Megköszönöm, de nem kérek. Mondom neki, hogy nagyon kedves. Közben Dia, az anyukájára néz. Visszahúzza a kezét. Kis homlokráncolás után újra rám néz.
- Hogy hívnak? Én Dia vagyok.
Megmondom neki.
- Akkor most már ihatsz. Kérsz inni? Idegenekkel nem állhatok szóba, de téged már ismerlek. Tudom a neved.
- Dia – mondom neki – attól én még idegen vagyok. Mi van akkor, ha becsaplak? Lehet, hogy engem nem is így hívnak.
Dia elmosolyodik.
- Te nem is vagy olyan. Inni sem kértél.
Azt hiszem, ezzel az okfejtéssel nem tudok mit kezdeni.
Igen Dia, én nem vagyok olyan.
Remélem Dia, nem is leszek olyan.
