Na most tényleg nem mondhatom, hogy a magyar válogatott nem teljesített várakozáson felül. Különösen, ha az én várakozásomat tekintjük alapnak. Nem, ez nem pesszimizmus, csak a realitás, mert egy Magyar-Finn hokimeccstől azért nagy csodát még akkor sem vár az ember, ha a finnek úgymond „tartalékosan” és „bő” kerettel jöttek. "A" csoport ide vagy oda, azért jelentős a különbség...
Na most tényleg nem mondhatom, hogy a magyar válogatott nem teljesített várakozáson felül. Különösen, ha az én várakozásomat tekintjük alapnak. Nem, ez nem pesszimizmus, csak a realitás, mert egy Magyar-Finn hokimeccstől azért nagy csodát még akkor sem vár az ember, ha a finnek úgymond „tartalékosan” és „bő” kerettel jöttek. "A" csoport ide vagy oda, azért jelentős a különbség...
Nem is a győzelemért mentünk. Dehogynem! Csak éppen nem adtunk hangot a titkolt reménynek,hogy legalább egyszer megmutatjuk északi testvéreinknek, hogy nem véletlenül jutottunk vissza az A csoportba.
Szóval nem a győzelemért, csak a jó hangulatért, a jó hokiért mentünk az ufóba.
Nehéz dolog ez, egy nappal kis Csicsó temetése után... és nem igaz, hogy csak nekem csordult ki a könnyem, amikor bejelentették, hogy magyar válogatott jégkorongozó soha többé nem játszik 19-es mezben. Az van, hogy most amikor ezt írom, most is valami alattomos por megy a szemembe.
A válogatott meccseknek van egy sajátos hangulatuk… de tény, hogy ilyen tömegre nem is nagyon emlékszem. Teltház. Érdekes nem is emlékszem rá, hogy mikor láttam utoljára jegyüzért pesten. Mert most azok is voltak, és nem kicsit kaszáltak... Rengeteg ember életében először jött ki. Talán az A csoport teszi. A sikeréhség. Mert, ha egy csapat egyszer esetleg többször erőn felül teljesít, akkor mi magyarok már várjuk a csodát. Sőt sokan meg is sértődnek, ha a csoda elmarad. Úgy látszik az erőn felüli teljesítmény az nekünk nem elég...
Magáról a meccsről nem értekeznék, mert ezt meghagyom azoknak akik – mint például Hmmmm – ebben profik. Én élveztem. A játékot, a hangulatot. Restellem, de én már a 0:1–nél sem voltam bánatos, hiszen csak egy magyar gólt szerettem volna látni, és arra volt még három harmad. Az, hogy 4:3 (1:1, 1:1, 1:1, 0:0, 1:0) lett a vége – nem, nem találták fel az öt harmados hokit, csak büntetőkkel nyertünk – számomra a csoda.
Na tessék leírtam, hogy „csak büntetőkkel nyertünk”. Mi az, hogy CSAK?? Hát már az is csoda, hogy eljutottunk a büntetőkig! Sőt már hosszabbítás is az volt. Önmagában ezért is megérdemli a csapat az ünneplést, én meg itt azt írtam, hogy CSAK…
Bevallom, hogy kishitű lévén se maci, se csoki nem volt nálunk. Szégyellem is magam.
Mert a külsőségek, a show mellett nálunk is meghonosodott a maci és csoki dobálás.
Macit az első hazai gól után szokás dobálni – most jelesül a Heim Pál Gyermekkorház kis betegei számára – valamilyen nemes cél érdekében. Nem mondom, tévén nézve sem egy utolsó látvány, amikor több száz, esetleg több ezer plüss figura repül a közönség felől a jégre, amit szép lassan elborítanak a szőrös izék. A kulcstartófigurától a nagycsoportos óvodás méretű Micimackókig. Persze, hogy megint elszorul az ember torka.
Nem beszélve a győzelemért behajigált csoki szeletekről. Mert repültek azok is bőséggel.
Kár, hogy ezt már ifjabb Ocskay Gábor nem élhette meg, de az ő szelleme, a küzdeni akarása tovább él a csapatban.
Nyugodj békében kis Csicsó.
