Együtt. Ezzel az egy szóval mindent el lehet mondani, napjaink divatossá lett közösségi szórakozásáról, a tüntetésről.
Együtt. Ezzel az egy szóval mindent el lehet mondani, napjaink divatossá lett közösségi szórakozásáról, a tüntetésről.
Mert valahogy úgy alakult, hogy elidegenedtünk. Már köszönni sem szeretünk. Kollégának – már ha közvetlen - csak-csak, szomszédnak elvétve, idegennek, ha muszáj. Már az iskolások is jobbára csak a barátaiknak, meg az osztálytársaiknak köszönnek.
Klasszikus pesti – de inkább városi poén – ha valaki felszáll egy tömegközlekedési járműre és hangos jónapottal köszön, az utasok három részre szakadnak. Egy részük az ajtó felé menekül, a másikrészük a táskájában, zsebeiben kezd kotorászni, a maradék meg süketnek és vaknak tetteti magát.
Mi emberek, állítólag közösségi lények vagyunk, mégis eltűnt a mindennapjainkból a közösség. Persze tudom a ott a család és a munkahely – már akinek van. De azért megkérnék mindenkit, hogy nézzen magába és mondja meg – ne nekem, magának – mikor beszélt utoljára mondjuk az unokatestvérével? Azt hiszem a többségnek néhány közelebbi hozzátartozó is elég fejtörést okozna. És ne emlegesse közösségként a munkahelyét, aki már holnap este úgy bújik ágyba, hogy „basszus, holnap megint menni kell”. Van, aki eleve így ébred vasárnap.
Szóval hiányzik a közösség, az összetartozás.
Nem mondom egy-egy meccs, vagy koncert rövid feloldozást hozhat, de azért ott is működik az együtt is egyedül. Mint ahogy a színházban is az igazi közös élmény a taps a végén. A közös tetszésnyilvánítás. Az ünneplés.
De magyarok vagyunk. A sírva vígadós nemzet. Akiknek a nem jó a jó, a nem jó ad közösségi élményt...
Olyankor az egyéni vélt vagy valós kudarcok feloldódnak a közös kudarcban, és akkor lehet végre együtt mozdulni. A lázadás élménye. A rebellió.
Valahogy úgy kezdődik, mint amikor valaki kotont húz a gyűlölt iskolaigazgató kilincsére (a példa szabadon behelyettesíthető) és a potenciális tettesek ott állnak sorban a folyosón. A főgonosz meg – esetünkben az igazgató – ott sétál előttük és azt kérdezgeti, hogy ki a tettes. Tettes hiányában kollektív büntetéssel fenyeget. És akkor a vézna szemüveges, akiről mindenki bizton tudja, hogy na ő aztán végképp nem. Na ő, előre lép és közli, hogy ő volt. Utána még valaki kilép, hogy ő volt, aztán a harmadik... végül már mindenki. A főgonosz meg riadtan kapkodja a fejét a lázadás láttán.
Valami ilyesmi, az együtt le tudjuk győzni, viszi az embereket az utcára. És van aki rákap a hangulatra. Az együtt mozdulás erejére. Az együtt skandálásra. Tá-tá ti-ti-tá! Tá-Tá Ti-Ti-Tá! TÁ-TÁ TI-TI-TÁ!
Ismerős ugye? Ismerős ritmus?
Mert a cél idővel mellékessé válik, az együtt a lényeges. A ritmus, a hangerő... Jó, akad néhány, aki többre vágyik. Aki hős, vezér, mártír akar lenni, de igazából ők csak katalizátorok. Belőlük néhány bálvánnyá, ikonná lesz, akit amajd ünnepelni lehet. De azt is csak együtt. Mert a fontos az együtt ereje, a hang ereje. A tá-tá ti-ti-tá, jelentse akár, hogy Gyur-Csány Ta-Ka-Rodj, vagy azt hogy Él-Jen Rá-Ko-si! Na azt az a bálványt ledöntötték...
A minap hallottam, hogy Bajnaival a legnagyobb baj, hogy a Baj-Na-I Ta-Ka-Rodj! nem hangzik olyan jól...
Csak szólok, hogy némely ikonnak nem árt óvatosnak lenni, mert a ritmusképletbe Bajnai is beleillik, éppen úgy, mint ahogy felhangozhat még az Or-Bán...