H. Kovács kolléga, azaz az egykori H. Kovács kolléga az ajtóban állt a szatyorral. Már elköszönt a bent ülőktől. Azok ketten majd tíz éve a szobatársai, most az asztalukon matattak, mintha valami sürgős, vagy fontos dolguk lenne.
H. Kovács kolléga, azaz az egykori H. Kovács kolléga az ajtóban állt a szatyorral. Már elköszönt a bent ülőktől. Azok ketten majd tíz éve a szobatársai, most az asztalukon matattak, mintha valami sürgős, vagy fontos dolguk lenne.
H. Kovács – aki már nem kolléga – most gyűlölte őket. Őket is. Leginkább azért, mert nem hitt nekik. Nem hitte, hogy őszintén mondták, hogy sajnálják, meg hogy majd találkoznak még. Nem. Ezt végképp nem hitte.
Kapaszkodott a szatyorba. Elképzelte, hogy becsapja az ajtót. Azt kéne tennie, de az ajtóban ott állt az a szemét nyikhaj, az a... a főnök. Még gondolatban sem találta a szavakat. Mindegy. Kezet azért nem nyújt neki. Azt azért nem!
Még harminc lépés és vége a világnak. Az ő világának. Az eddigi világának. Hogy már nem becsülik. Nem értékelik a kreativitását. Az egyéniségét. Mert állítólag nem csapatjátékos.
Még harminc lépés. Tíz a liftig.
Legalább ne jött volna ide. Vagy, ha már ide ette a fene, akkor legalább könyörögne, hogy maradjon, hogy gondolja meg magát. Hogy szükség van a tapasztalatára, a meglátásaira. Mondaná azt, hogy Eduárd magára nekünk szükségünk van, nekem van szükségem. Lássa be, itt összedől minden maga nélkül. És akkor ő talán, nagylelkűen.
Megnyomja a gombot.
Az a paraszt még mindig az ajtóban áll és csóválja a fejét. Pont úgy, mint amikor elé tette az ánégyest. Amikor felmondott. Az a nyikhaj, csak csóválta a fejét, és azt mondta, ha így gondolja Eduárd… Azt hiszem mindannyiunknak jobb lesz így.
H. Kovács beszáll a liftbe. Két lépés. Irány a földszint. Sorban jelennek meg a számok.
Majd rájön a főnök úr! Majd rájön! Ez a lift még sohasem ért le ilyen gyorsan.
Az előcsarnok. Ez már az előcsarnok. Még tizenöt lépés az ajtóig.
Bosszút kellene állni. A recepciós csak felpillant. Azt mondja, viszlát. Mintha nem tudná, hogy most utoljára... Barom. Még ezt sem tudja, vagy leszarja. Lehet, hogy a maga sunyi módján ez is annak örül, hogy... Annak hiába. H. Kovácsot nem rúgták ki. H. Kovácsot nem rúgják ki. A H. Kovácsot nem lehet kirúgni! A H. Kovács felmondott.
Legszívesebben ráüvöltene, hogy „Felmondtam te barom! Érted? Felmondtam!”. Mindegy.
Belép a forgóajtóba. Még három lépés bent, azután végképp kint. Bosszút kéne állni ezen a szemét bandán. Bosszút kell állni!
És H. Kovács rájön… Rájön, hogyan álljon „nemes” bosszút.
Az utolsó lépésnél H. Kovács - az egykori kolléga - belefingik (sic!) a forgóajtóba. Szagoljátok nyomorultak. Felemelt fejjel elindul a metróhoz.
Az ajtó meg forog tovább...