GPS. A sofőrök igaz barátja, amelyik megmutatja, sőt megmondja, hogy merre hány méter. Mert tudja. Sőt jobban tudja. Még szerencse, hogy nem ő vezet. Persze még az is eljöhet.
GPS. A sofőrök igaz barátja, amelyik megmutatja, sőt megmondja, hogy merre hány méter. Mert tudja. Sőt jobban tudja. Még szerencse, hogy nem ő vezet. Persze még az is eljöhet.
Z. például esküszik a női hangra, mert egyrészt kellemesebb, másrészt jobban lehet vele anyázni. Mert szokott. Van ugyanis ennek az okos készüléknek egy olyan buta szokása, hogy csak a betáplált térképet ismeri. Csak a szerint tud gondolkodni. Illetve nem tud gondolkodni. Pedig úgy tűnik, hogy mindig az ideális utat mutatja. A leggyorsabbat. Szerinte. Imádja az autópályát. Z. meg nem szereti. Ilyen az élet, ahogy a művelt orosz mondja sze la zsizny.
Z. szeret nézelődni. Megállni. Szóba állni a helyiekkel. Nem szereti a sztráda embertelen rohanását. Azt viszont kimondottan rühelli, hogy a GPS állandóan az általa preferált autópályára akarja terelni. Nem hagyja magát, elvégre még az ő kezében van a kormány.
Így ahányszor a GPS női hangja azt mondja például, hogy „Kétszáz méter múlva kanyarodjon jobbra”, valami olyat mormol, hogy „Nem megyek, Drágám.”
Ilyenkor jön az „Újratervezés”.
Na, ezt szokta Z. megunni. Ilyenkor veszekszik a géppel.
Persze előbb-utóbb célba ér. És olyankor lelki szemei előtt látja a gép gúnyos mosolyát, hogy na ugye hogy megmondtam. Itt vagyunk, ide vezettelek.
És ezzel tényleg nem lehet vitatkozni, mert tényleg ott van.
Azután megy tovább, és ha már nagyon unja a géphangot, kikapcsolja. Persze csak egy időre. Mert szüksége van rá. Viszonyítási pont.
Tegnap a nemzeti GPS ismét bejelentette, „Újratervezés”, pedig nem is ő vezet.
Még...