Ha kérhetném, akkor most egy picit vonatkoztassunk el. Mindössze egy rövid történet erejéig. Felejtsük el, hogy mennyire utáljuk a városi tömegközlekedési, sőt inkább a tömegközlekedési szolgáltatókat a vasúttól a BKV-ig.
Ha kérhetném, akkor most egy picit vonatkoztassunk el. Mindössze egy rövid történet erejéig. Felejtsük el, hogy mennyire utáljuk a városi tömegközlekedési, sőt inkább a tömegközlekedési szolgáltatókat a vasúttól a BKV-ig.
Felejtsük el, hogy valami zsigeri beidegződés miatt nem tartjuk lopásnak a bliccelést. Hogy úgy gondoljuk, hogy ezeket a cégeket meglopni nem bűn, hanem hősies cselekedet. Hogy minden bliccelő amolyan Robin Hood a szolgáltató Sherwoodi erdőjében, ahol az ellenőrök Nottingham hercegének katonái.
Felejtsük el, a mai magyar közlekedési szolgáltatást nem tartjuk ár/érték arányosnak, különösen a napi hírének – a végkielégítés felvétele után havi több millióért ugyanazt az állást tölti be a BKV személyzeti vezetője - ismeretében.
Nem könnyű ugye?
Ha mégis sikerült, akkor most képzeljük magunkat egy tizennyolc éves fiú helyébe, aki még sohasem ült villamoson. Bizony vannak ilyen fiatalemberek.
Nos, a fiatalember egy szép nyári estén, távol az otthonától úgy gondolta, hogy itt az idő. Mármint villamosozni. Előtte még a barátnőjével beültek egy moziba, de utána tényleg jöhetett a villamos. Felszálltak. Szerencséjükre ez egy olyan villamos volt, ahol a vezető is árult – igaz felárral – jegyet. Megvették. Leültek, és élvezték a villamosozást. Jelzem, aki még nem ült villamoson, annak tényleg élmény lehet a villamosozás…
Egy valamit azonban elfelejtettek, már ha el lehet valamit felejteni, amiről sohasem tudtunk. Mert ők bizony nem lyukasztották ki a villamosjegyet. Nem felejtették el, csak egyszerűen nem tudták, hogy azt így szokás.
És akkor jött az ellenőr.
Azt sem tudták, hogy a jegy nélkül, vagy érvénytelen jeggyel utazók kötelesek pótdíjat fizetni.
Az utóbbit hamar megtanulták. Mert miután az ellenőrnek átadták a villamosvezetőtől vásárolt, de nem érvényesített jegyeket, az megbüntette őket. Fizettek, mint az a bizonyos katonatiszt. Már csak azért is, mert nem fizetés esetére felajánlotta, hogy a társaságot néhány hatósági közeggel kívánja bővíteni.
Mondhatnánk, hogy az ellenőr lehetett volna toleránsabb. Főleg, ha azt is elárulom, hogy a fiatalember és barátnője turistaként tartózkodott kis hazánkban.
Értem én az ellenőrt is.
Neki nincs dilemmája, az utasnak vagy van érvényes jegye, vagy nincs. A szolgáltatás annak jár, aki megfizeti. Egyszerű. Ebben a kérdésben nem játszik szerepet a vendégszeretet, az empátia, vagy a tolerancia.
Értem én a fiatalember felháborodását is. Hiszen jogosan várt volna emberségesebb hozzáállást. Ezért is ragadott tollat vagy klaviatúrát és írt levelet egy országos lapnak.
Mindennapi történet.
Lehetne.
Csak N. Farkas Gábor szabadkai illetőségű fiatalember levelének van egy zavaró momentuma. A levél így zárul:
„Köszönöm „anyaországomnak” és a Szegedi Közlekedési Kft-nek, hogy felejthetetlenné tette az utazásomat.”
Árulja el már nekem valaki, hogy hogy a bánatba keveredik ebbe a történetbe a határon túli lét?
Honnan veszi ez az épphogy felnőtt fiatalember, hogy egy egész országon kérje számon a saját tudatlanságát, vagy azt hogy egy ellenőr érzelemmentesen, de jogszerűen elvégzi azt a munkát, amiért a fizetését kapja?
Honnan jön ez az arrogancia?
Azt hiszem határon innenről ered…
N. Farkas Gábor levelét a Metropol 2009. július 23-i száma Posta rovata közölte.