- Igaza van! Mondom én, hogy sose leszünk nyugdíjasok…- böködi az ujjával a reggeli hírfolyam egyik oldalát. Csak tudnám, hogy melyiket.
- Igaza van! Mondom én, hogy sose leszünk nyugdíjasok…- böködi az ujjával a reggeli hírfolyam egyik oldalát. Csak tudnám, hogy melyiket.
Mellesmeg valószínűleg fejbe is csapnám, ha velem csinálná. Kimondottan rühellem, ha az újságomat más is olvassa. Már akkor, amikor éppen én is. Ha meg belemutogat az határozottan hergel.
Márpedig a kopaszodó szaki ott szemben éppen a mellette ülő újságját bökdösi. Az még megbocsájtható lenne, hogy zoknival hordja a szandált, de ez az újságos dolog… A másik – valamivel fiatalabb – békésen tűri. Kicsit jobbra húzza az újságot, fejét előretolja, és a szövegre koncentrál.
Ugyanaz az ingyenes lap van az én kezemben, sőt a mutogatós ember ölében is. Vajon mit olvashatnak. Jelzem az is undorító szokás, hogy a lepedőnyi újságot kihajtva olvassa, egyrészt nem lehet mellette elférni – ez most nem érint, szemben ülök – másrészt a szemben ülő kénytelen hosszú percekig a címlapot és az utolsó oldalt bámulni. Antiszociális, akár honnan nézem.
Lapozom az újságot, hogy ki, mit ír a nyugdíjról. Megvan, egy olvasói levél. Mennyivel egyszerűbb lett volna megtalálni, ha nem lepedő üzemmódban használná az újságját. Ahogy látom, nem csak én keresem az indulatot kiváltó írást.
Közben a zárszó kattog bennem, sose leszünk nyugdíjasok.
Sose leszünk nyugdíjasok?
Szóval azt írja a levélíró, hogy őt, mint nyugdíjhoz közel állót speciel nyomasztja a nyugdíjkorhatár emelése, mert szeretne pihenni is, mielőtt feldobja a talpát.
Na ja, főként, ha hosszú szenvedés után kíván elhalálozni. Mert például a férfiak esetében a 65 évre emelendő nyugdíjkorhatár és a 68 év várható élettartam mellett, igazából csak a tragikus hirtelenség preferálható. Úgy legalább van esély még egy kis életre…
Talán nem véletlen, hogy az ötvenöt év felettiek, ha tehetik a rokkantosítás védelmébe menekülnek. Nem hiszem, hogy ezek az emberek élősködni akarnak a kevés adófizető nyakán. (ok. Van olyan is) Meggyőződésem, hogy a többség dolgozna, ha…
Ha lehetősége lenne.
Ha nem úgy jönne el a munkahelyéről, hogy ma sem tettek utcára. Mert azért néhány munkakört leszámítva a fiatal főnökök nem értik az idős beosztottakat. Hogy bizonyos kor felett már fáj ez meg az, hogy az ember nem tud úgy koncentrálni.
Emlékszem, amikor szolgálni kezdtem a közt még vagy két évig ott volt közöttünk az Öreg, aki – akár honnan is nézzük – hatórányi munkára volt hitelesítve. Igaz, hogy a hosszú évek rutinjával ez alatt a hat óra alatt többet végzett, mint a legtöbb fiatal, de délután kettőtől már csak testben volt jelen. Nem mondom, hogy nem csinált semmit, de azt, amit az utolsó két órában végzett azt másnap inkább átnézte félóra alatt még egyszer, mert biztos, ami ziher…
Szóval bizony kor felett az emberek produktivitása – általában – csökken, romlik a szeme, fárad.
És, ha szerencsésen eljut a nyugdíjig, akkor nagy az esélye, hogy a hátralévő idejét orvosi várószobákba töltse. Esténként meg nézi a levélíró által is emlegetett amerikai sorozatokat, ahol az életvidám nyugdíjasok éppen földkörüli útról térnek haza… és arra gondol, hogy rossz helyre született.
Kéne valami köztes megoldás.
Nem lehetne, hogy egy bizonyos kor felett résznyugdíjjal, csökkentett munkaidőben?
Hogy a tapasztalat se vesszen el, és feleslegesnek se érezze magát, akiben még tombol a tetterő…
Hogy többen érhessenek meg egy békés öregkort… hogy megérhessék a nyugdíjaskort…
Tudom. Utópia. De hátha…
