Hárman ültünk a váróban.
- Húsz évvel ezelőtt a betegek még haptákban álltak, ha az orvos mondott valamit. Mert akkor még… - dörög a „jó doktor” hangja a rendelő a zárt ajtaja mögül.
Hárman ültünk a váróban.
- Húsz évvel ezelőtt a betegek még haptákban álltak, ha az orvos mondott valamit. Mert akkor még… - dörög a „jó doktor” hangja a rendelő a zárt ajtaja mögül.
- Mert akkor még az orvosnak volt tekintélye. Nem jöttek a betegek a baromságaikkal, meg jogaikkal... Hálásak voltak, ha meggyógyította őket az ember, ma meg perekkel fenyegetőznek, ha nem tetszik nekik valami. Mert nekik jogaik, azok vannak… - valamit még mond a kötelességekről is, hogy csak neki, de a konklúziója jól érthető - Szar ez a demokrácia.
Eszembe jut, hogy ez a szarnak minősített demokrácia, egy nap múlva lesz húsz esztendős. Akkor a franc se gondolta volna…
Hogy mit?
Tényleg mit is gondoltunk akkor, azon a húsz évvel ezelőtti hétfőn? Tulajdonképpen semmit.
- Hogyhogy mi lesz holnap? Mi lenne? Kedd. Reggel felkelünk, és jövünk, mert dolgozni kell…
Néhányan felröhögtek. Na persze, ez a reggel felkelünk, elég hülyén hangzott, így nyolcvankilenc október huszonharmadikán. Otthagytuk a tévét, és visszamentünk dolgozni, közben valaki azon poénkodott, hogy mától van egy köztársaságunk, immár nép nélkül. De az úgy sem számít.
Nem volt katarzis.
Olyan ez, mint amikor egy követ dobok a pocsolyába. Először hullámot vet, azután fodrozódik, a végén elsimul a pocsolya felszíne. Látszólag semmi nem változott. Látszólag. Majd akkor látszik a változás, amikor a sokadik kő szigetté emelkedik…
Egy féltégla a pocsolyába. Az katarzis. Attól fröccsen…
Nem tudom, hogy ki hogy volt vele. Nekem nem hiányzott a katarzis. Akkor. Ma már úgy érzem, hogy jobb lett volna. Talán.
Úgy akartam változást, hogy közben nem fröcsög a sár. Hogy egyszer csak minden jobb lesz. Attól, hogy választani lehet. Szabadon. Nem csak képviselőt, hanem iskolát, orvost, szóval mindent, ami bizalom kérdése.
Hogy versenyezni fognak a kegyeimért, akiknek ettől függ. Hát nem versenyeznek…
Hárman ültünk a váróban.
Mellettem az öregúr meredten nézi az ajtót, hogy hívnák már be. Az arca maszk. Az, van ráírva, hogy ő kérem nem hallott semmit. Á dehogy. Ő különben is azért jött a fülészetre, mert rosszul hall, hát hogy hallott volna bármit. Csak hívják már be, és biztos, hogy nem hallott semmit. Csak a doktor úrnak ne rá tessen haragudni.
Két székkel arrébb egy melegítős fickó, az újságjába merül. Nem lát, nem hall. Olvas.
Lehet, hogy csak én hallottam? Vagy csak hallucináltam. Igen az lenne a legjobb, ha hallucináltam volna, mert…
Ugyanúgy haptákban állok az orvos előtt, mint húsz éve. Rá vagyok szorulva a tudására, és aki rá van szorulva, az jobban teszi, ha befogja a pofáját. Hát befogom…
Búcsúzóul közli, nem kérek elszámolást. Nem kérdezi, közli. Nem is velem, az asszisztenssel, mert – teszi hozzá - a papír, pénzbe kerül, a beteg meg úgy is kidobja a földszinten. Megjegyzem, hogy nem szokásom, de ez – mint a jégcsákány, amire éppen gondolok – az egyik fülén be a másikon ki.
Csak azt nem értem, hogy hogy jött ide a demokrácia?
