Lojális: Pintér Jenő Magyar Nyelvvédő Könyve (1938.) szerint, mint idegen szó mellőzendő, használjuk helyette azt, hogy hűséges, vagy azt, hogy méltányos.
Lojális: Pintér Jenő Magyar Nyelvvédő Könyve (1938.) szerint, mint idegen szó mellőzendő, használjuk helyette azt, hogy hűséges, vagy azt, hogy méltányos.
Z. kabátja a boksz fogasán lóg, alatta a tócsa kisebb tavat formáz. Ez egy ilyen szaka az évnek. Esik. Ilyenkor jobban esik valami erősebb.
Ha jól látom, egy sörpálinkányi a lemaradásom. Nem, nem egy sör és egy pálinka, mindössze egy sörpálinka. Van ilyen. Ugyan nem a kedvenc rézangyalom főzi, de határozottan finom.
Megpróbálom utolérni, még az asztal felé kérek egy fél bodzát a pultoslánytól, szintén az agárdiból. Na, ennyit a márkahűségről… Mellékesen kérdezem tőle, hogy hogyhogy egyedül, lelépett az Ica, válaszolja. Itt hagyta a trében, pedig…
Két bodzával és majd egy órával később, már mi is az Icáról beszélgetünk, vagyis inkább a lojalitásról.
Mert – emlékszünk még - az Icát akkor hozta ide az egyik lány kisegítőnek, amikor leginkább nem kellett kisegítő. Ez a boltot ketten röhögve elviszik, és akkor már hárman voltak. De az Ica régi ismerős, aki kedves, aranyos és nyakig a trében…
A főnök meg megkegyelmezett és felvette. Talán már sejtette, hogy csak idő kérdése és az Andi lelép. Bepasizott. Férjhez ment.
De az Ica most nagyon rosszkor ment el, mert a másik Andi beteg, egy pultos meg tényleg kevés. Talán a főnök este beáll segíteni… Talán.
Persze – bólogat Z. - miért lenne bárki is lojális?
Tavasszal a termelőegység hat raktárosából hármat el kellett küldeni. Nem volt mese, pedig arrafelé nem igen van lehetőség, munka meg még annyira se. Ott a válság nem új keletű.
Szóval többek között három raktáros is lapátra került. A cég persze próbálta tisztességesen. Végkielégítés, átképzési támogatás, amit csak lehetett, ahogy a nagyfőnök mondta, mert a vállalat gondoskodik az övéiről. Érezzék a dolgozók, hogy nem szívesen… de muszáj. Mert nem csak lojalitást várunk, de mi is lojálisak vagyunk a dolgozóinkhoz. Számítunk egymásra.
Aztán kéthete a Palika, a legidősebb megmaradt raktáros – kényszeredetten mosolyodik el, inkább fintor, mint mosoly – hazafelé beborult az árokba a biciklivel. Műszak végén, hazafelé. Vagy három órával később találta meg a fia. Hátsófali infarktus. Későn találták meg, sohasem lesz nyugdíjas, pedig… pedig csak ötvenegy volt.
Tehát most kell egy raktáros. A személyzetisek úgy gondolták, hogy felhívják a régieket hátha. A nagyfőnök nem úgy gondolta. Az állást meg kell hirdetni, hangzott a verdikt.
Hogy miért nem jók a régiek?
Mert nem lojálisak. Ne is akarjanak pályázni a régi állásukra, itt már nincs helyük.
Aki egyszer távozott, az ne akarjon visszajönni, ez a vállalati személyzeti politika. Hogy ez más eset? Hogy ezek nem maguktól… Ugyan kérem, mindegy, hogy miért. Ha magától azért, ha nem magától, akkor meg megkeseredett ember, aki már soha nem lesz lojális azokhoz, akik elküldték. Meg aztán…
Mondjuk, van benne valami – vetem közbe – legalábbis azok esetében, akik maguktól, de… jó, a másik felében is van ráció, ha jobban belegondolok…
Meg aztán – emeli meg a hangját, meg az üres pálinkás poharat – mi lesz a végkielégítéssel, meg az átképzési pénzzel? Azt nem kérhetjük vissza…
Legyint, hogy ennyit a lojalitásról…
Még egy bodzát? – kérdi.
