Ahhoz képest, hogy majd két hónapja nem találkoztunk nincs sok mondanivalónk. Vagy talán túl sok lenne, és nem tudjuk, hogy mivel kéne kezdeni.
Ahhoz képest, hogy majd két hónapja nem találkoztunk nincs sok mondanivalónk. Vagy talán túl sok lenne, és nem tudjuk, hogy mivel kéne kezdeni.
Ülünk a sör fölött és csendben a rendőrön röhögünk szerencsétlen rendőrön a mellettünk lévő asztalnál. Peches ember ne menjen a jégre, jegyzi meg Z, és most ez olyan vicces.
A szerencsétlen rendőr a jelzőt azzal érdemli ki, hogy a pechsorozatáról mesél, de valahogy úgy, hogy még a cimborái sem bírják ki röhögés nélkül…. Az teszi fel az i-re a pontot, amikor oda ér, hogy valami szigorúan rendőrségi sporttelepen ellopták a kabátját. Most tegyen feljelentést? Az olyan gáz lenne, meg a kabát is régi volt, de akkor sincs most pénze újra. Nem olyan időket élünk.
Az, hogy nem olyan időket élünk juttatja eszébe Z-nek… na nem azt, hogy tegnap találkozott Oszival, azt azért ennyi idő alatt nem felejtené el, hanem amit Oszi mesélt.
Mert ugye Oszi fő-, vagy al-, vagy milyen osztályt vezet a minisztériumban, vagy társult szerveinél, szóval amolyan ügyeletes halljakend. Amolyan pártokon és kormányokon átívelő karrierű nagyobb kutya.
Na most, a válságnak köszönhetően, nem igazán tudta honorálni, vagy inkább motiválni a múlt esztendőben a kollégáit. Mármint anyagilag. Bérek a jégszekrényben, gondosan lefagyasztva, hogy a jutalmakról ne is beszéljünk. De most!
Választási év lévén márciusra valaki mégis talált valami aprót jutalmazandó az emberek tavalyi munkáját. Mondhatni, amolyan gesztus pénz… Március tizenötre, vagy húsvétra. De mindenképpen a választások előtt.
Mindegy – mondta Z-nek Oszi – „ki a kicsit…”, ugye meg aztán „amit adnak…”
Szóval osztott, mert szorozni sajnos nem lehetett, és abban bízott, hogy örülnek majd az emberek. A jutalom mondhatni titok volt. Nem akart hamis reményeket kelteni, ne igyon előre senki a medve bőrére, mert amit ő elosztott az csak javaslat ugye, és ki tudja mennyi kerül végül a borítékba.
Elsejére meg lett a pénz.
Reggel pittyegtek a telefonok. Boríték helyett sms.
Oszi magára csukta az irodát úgy kilencig, hogy majd csak akkor bújjon elő, ha mindenki a közelgő hosszú hétvégével van elfoglalva. Egy kis plusz pénz feldobja a háromnapos ünnepet…
És jött a fekete leves. Olyan nyomott volt a hangulat. Semmi viccelődés. A régi kollégák sértődötten dolgoztak, az újak meg zavarban. Nem értette. Sejtette, hogy a jutalom van a dolog mögött. Tényleg nem sok pénz volt. Nem is nagyon differenciált.
- Ha valami baja van, mondja a szemembe! – állt elé az egyik legrégebbi munkatársa.
Nem értette. Csak nézett, hogy neki most éppen mi baja lenne? És miért? És mi van??
Lassan derült ki. A fiatalok, a kezdők, úgy a másfélszeresét kapták, mint a régi bútordarabok, akik az ugyanannyit még megértették volna, de ezt már nem tudták akarták lenyelni. Mondta ő, hogy szinte egyformán… és ő sem érti, de ez nem nyugtatott meg senkit.
Vissza az irodába telefonálni.
Hát az úgy van – tudta meg – hogy, akinek magasabb a jövedelme, attól vagy hatvan százalékot vonnak, akinek alacsonyabb, attól olyan negyvenet… Így lesz néha a több, a kevesebből… Ilyenek az új szabályok. Kicsit bonyolult, mint a szuperbruttó, de ilyen időket élünk.
Az emberek viszont szarnak a bruttóra, az érdekli őket, amit elkölthetnek.
Választás előtti „döntést segítő” jutalom.
Hát segíteni, biztos segít…
