Tegnap reggel még arról, hogy víz, meg homok, először egy tengerparti nyaralás jutott eszembe. Azt hiszem ez már soha nem lesz így.
Tegnap reggel még arról, hogy víz, meg homok, először egy tengerparti nyaralás jutott eszembe. Azt hiszem ez már soha nem lesz így.
Fél nyolckor Miskolcra beérve a nagy kék óriás „Mindenünk a víz” feliratú plakátja fogadott. B* meg! – morogta valaki a kocsiban. Menteni mentünk a menthetőt… [A képet az infaustus 2.0 blogról loptam]
Párórával később Sajóecsegen kiderült, hogy a gumicsizma itt már kevés, leginkább a víz összegyűjtésére jó. Mellescsizma vagy, ahogy ott hallottam tacsinadrág kéne. Sok.
A valahonnan előkerült nyolc darabból egy jutott nekem is. Ez akkor még szerencsének tűnt, bár nagy volt az esélye, hogy a tűző napon belerohadunk. Hét órával később elgémberedett tagokkal másztunk ki a vízből…
Biztos bennem van a hiba, mert én az árvízi védekezés kapcsán csak káoszt láttam, pedig bizosan volt abban valami rendszer… csak azt úgy látszik, hogy egyszerű – értsd nem szakértő – mezei halandó nem látja, nem láthatja át.
Tudtommal főiskolai – de lehet, hogy egyetemi – szinten képeznek katasztrófavédelmi szakembereket. De hova a bánatos istennyilába teszik őket, mert Sajóecsegen én bizony eggyel sem találkoztam. Mi lett belőlük biztosítási ügynök? Vagy diplomás munkanélküli?
Mert, ha ember van, nincs homok...
Ha homok van, nincs zsák...
Ha homok is van, zsák is van nincs ember…
Nincs elegendő felszerelés, de nem lepődnék meg, ha máshol hegyekben állna az, ami ilyenkor a gátra kell.
Igen, dühös vagyok, mert életemben először nem egy katasztrófaturista szemével láttam az árvizet, hanem belülről. A vízből. Ennél beljebbről már csak az láthatja, akinek a házát viszi a víz. Remélem, ezt soha nem élem át.
Most úgy érzem, hogy menni kéne vissza, mert amit tettünk nem sok. Leginkább vártunk. Hogy legyen ember, aki átveszi a zsákot, hogy legyen zsák, amibe homok kerül, hogy legyen homok… és közben hat órát álltunk a vízben.
Víz és homok. Homok és víz. …és víz. …és víz.
Valaki azt mondta, hogy hetvennégyben jött utoljára be az utcába a víz. Most örülünk, ha pár centivel alacsonyabban tudjuk tartani a homokzsákok falu felöli oldalán. Soha nem gondoltam volna, hogy az idő centikben lehet mérni. „Még látszott a szegély, amikor az utolsó zsák jött. Azóta várunk…”
A tehetetlenség a legrosszabb. Mert, ha csinálsz is valamit, az a „kurva víz” akkor is jön. Emelkedik.
Öt perc. Ennyi idő kellett, hogy megfogjuk, amikor egy helyen megbontotta a gátat. Öt perc. És utána az óránkat néztük, mert óráknak tűnt. Hasal az ember a zsákokon. a testel, térddel nyomja vissza a víz ellenében. Egyik kezével a ponyvát próbálja emelni, a másikkal ma talpa alatt kotor az elmosott zsákokért. Megfogtuk. Ezegyszer sikerült. És legközelebb? Lesz-e elég ember jó időben jó helyen?
Mellettem az egyik srác – szintén önkéntes – arról panaszkodik, hogy úgy érzi a falusiak ránk haragszanak, hogy nem az ő portájukat mentjük… Mondok neki, én is haragudnék, ha az enyémet vinné a víz, de mindent nem lehet egyszerre. Ránk itt van szükség.
A felrakott zsákok közt egy tíz méteres falszakasz, ahol nincs semmi, csak víz. Kétoldalt összesen majd száz ember rakná a zsákokat. Mi meg ott állunk a vízben áthidalandó azt a bizonyos semmit. Így se nagyon…
Fentről a nap éget, alulról a víz fagyaszt. Hétkor kiállunk. Nincs tovább. Váltás kell és váltani csak szárazon lehet.
Amikor reggel megjöttünk, az torokszorító volt. Kiállni a sorból?… nem tudom szavakba önteni.
Este tizenegy hatos villamos. Az első igazi nyári fővárosi este. Dühös vagyok, pedig nincs okom. Eddig én sem tudtam, hogy milyen szükség van mindenkire. A híradóból nézve az árvíz szörnyű ugyan, de jön a következő hír…
