Z beszélgetni szokott a szomszédokkal. Nincs ebben semmi különös elvégre…

Z beszélgetni szokott a szomszédokkal. Nincs ebben semmi különös elvégre…

Most ahogy jobban végiggondolom a fenti mondatot, lehet, hogy mégsem mindennapi a dolog. Jó, én is szoktam beszélgetni a szomszédokkal. Már amelyik szóba áll velem. Mert vannak olyan szomszédok, akik senkivel sem állnak szóba. Még csak nem is köszönnek. Talán életük nagy tragédiája, hogy itt kell élni közöttünk.

Anno, amikor még a hivatal arca projektben nyomultam, azaz az ügyfélszolgálaton dolgoztam, az egyik újsütetű kollégám a belépőket három csoportba osztotta. Köszön, visszaköszön, nem köszön. Két hónappal később már ő is csak visszaköszönt…

Szóval ott tartottam, hogy Z beszélget a szomszédokkal. Na nem úgy, ahogy anno nagyanyáink élték meg a szomszédságot a körfolyosós bérházak gangján, de beszélget.

A közértből battyogtam haza – meséli – Marika nénivel és két cekkerrel. Pedig csak fél kiló kenyeret vettem… de kitört belőlem az úttörő, aki ugye ahol tud, segít. A Marikával meg elfogult vagyok, tisztára úgy néz ki, mint az első tan’tónénim. Mellesmeg az is. Magyar szakos.

Különben meg nem is néni. Mennyi lehet? Ötven? Ötvenöt? – mélázik. A korsót nézeget, mintha az megmondaná neki, pedig a korsók nem beszélnek. Meghúzza.

Asszem ötvenöt, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a nyári szünetben valami internetes tanfolyásra fog járni. Képzeld el, felfedezte az internetet.

Valami tanulói belháború során került szó az egyik diák blogjáról. Megkereste. Kicsit meg is lepődött, mert az iskola egy olyan képét látta viszont, amiről sejtése se volt. Keresett kutatott, és kiderült, hogy az ő lusta, érdektelen, felszínes nebulói, nem is olyan lusták és érdektelenek. Na és felszínesnek végképp nem felszínesek.

Marika rákapott a netezésre.

Már nem az újságokat, híroldalakat böngészte, hanem az iskola diákjainak a blogjait bújta, a növendékeket követte a twitteren. A közösségi portálokon persze, hogy ismerősnek voltak jelölve a diákjai. Illetve azok jelölték be őt, ő meg visszaigazolt, és nem törődött vele.

De most… Most nézegeti a frissítéseket, a hírfalakat.

Ha valami tetszett azt is megmondta a gyerekeknek, ha valami nem azt is. És a gyerekek felfedezték Marika nénit. Ő meg nem tud mit kezdeni ezzel az újfajta népszerűséggel. Ráadásul ott az internetes szleng… Jó, a gyerekek tanítgatják, de megérezte a kihívást, most már többet akar tudni a virtuális világról.

Tudod – néz rám Z – a legfurcsább az egészben az, amit Marika mondott, hogy szíve szerint megkérdezné szeptemberben a szülőktől, hogy mikor nézték meg a gyerekük oldalát azokon a közösségi portálokon, ahova a gyerek regisztrált. Ismerik egyáltalán a saját gyereküket?

A beszélgetés óta egy kérdés motoszkál bennem:

Kedves szülő, követi ön a csemetéjét a twitteren?