Nézem a képeket a tévében. A vörös iszap pusztítását. Ezek az emberek tényleg egy időzített bomba mellett élték a mindennapjaikat. Lehet, hogy tudták, de nem hitték...
Nézem a képeket a tévében. A vörös iszap pusztítását. Ezek az emberek tényleg egy időzített bomba mellett élték a mindennapjaikat. Lehet, hogy tudták, de nem hitték...
A hintaágy finoman lengeni kezdett. Azt nem mondom, hogy felébredtem, de valami olyasmibe kezdtem bele, ha már a főnököm, úgy gondolta, hogy a lángostészta mellett lenne a helyem. Tulajdonképpen még rendes is, – gondoltam - hogy csak ilyen finoman lökte meg az ágat.
Valami csattant. Átfutott a fejemen, hogy így augusztus közepén egy héttel a főszezon vége előtt, már rendesen megfáradt a jó ember. Ha ez reggel potyogtatja a kávéscsészéjét, akkor már délután az italpultban fogok állni.
Nem mintha nem szerettem volna a fröccsöket és feleseket mérni… [Mert akkor még a feles az feles volt, nem holmi négy cent.] és borravalóban is többet jelentett, mint halat bontani, vagy palacsintát sütni, de fárasztóbb is volt. Különösen, hogy alig pár órája értem haza. Haza? Na jó a szállásra, ami valaha talán sufni lehetett. A ház többi részében vendégek voltak. A főnökék is a garázsban éjszakáztak ilyenkor.
Mindegy. Kinyitottam a szemem, hátha nekem is hozott kávét, és hátha nem azt törte össze, amikor megint meglendült a hintaágy.
Morogtam valami olyat, amiben a kedves szülő is előfordult, meg az is hogy kelek már… de megint csattanások. Egymás után. Három, vagy négy, vagy mit tudom én.
Kidugtam a fejem a hálózsákból. A hintaágy előtt egy csirke szaladt.
Akkor még sem vagyok ébren. – állapítottam meg. Itt nincs is csirke. A szomszédnak van, de az nem szalad, mert bent van a ketrecben. A csirke meg nem Hudini.
De ez nem lehet a szomszédé, mert éppen nekifutásból emelkedik el a talajtól. A szomszéd csirkéje még, ha meg is lépne… [Nem lép meg!] …akkor sem tud repülni. Ez meg…
Ez meg két méter után becsapódott, most hason csúszik a porban.
A francia fiú, káromkodik a háznál. Az anyanyelvű részt nem értem, de az egy hónapos balatoni nyár hatását a kuvá életet annál tisztábban.
Hálózsákostul felülök. Felülnék, de valaki rázza ezt a kurva hintaágyat. Ebben sem alszom többet, ha valami antiszociális állat azon élvezkedik, hogy engem csesztet.
Sikerült. Ülök.
Álmosan, másnaposan, de függőlegesre vettem az irányt. Adjanak egy kávét és már működöm is. A francia meg befoghatná, egy nyaraló ne keljen fel nyolc előtt, most meg – az órámra nézek, jesszasz, de korán van! – még hét óra sincs. Akkor meg minek keltett ez a marha.
Jobbra, a garázs előtt áll a marha pizsamanadrágban és trikóban. A felségét öleli.
A szomszéd kutyája szűköl.
Nem kávéscsésze esett le, hanem néhány cserép.
Mi a bánat van itt?
1985. augusztus 15. 6:40 Széplak.
Tíz perccel korábban Berhidán megrázta magát a föld.
A katasztrófákat – legyen nagy, vagy csak „kicsi” – csak akkor fogjuk fel igazán, ha ott vagyunk a közepében.
Pedig – bármilyen hihetetlen – velünk is megeshet…
Bármikor.
