Nem tudom, ki emlékszik még az Alkotmánybíróság húsz évvel ezelőtti döntésére (15/1991. AB határozat) a személyi azonosító szám ügyében. Konkrétan arra, hogy „E határozat közzétételétől kezdve tehát senkinek nincs joga a személyi szám megadását követelni, attól bármilyen jog gyakorlását vagy szolgáltatást függővé tenni."

Nem tudom, ki emlékszik még az Alkotmánybíróság húsz évvel ezelőtti döntésére (15/1991. AB határozat) a személyi azonosító szám ügyében. Konkrétan arra, hogy „E határozat közzétételétől kezdve tehát senkinek nincs joga a személyi szám megadását követelni, attól bármilyen jog gyakorlását vagy szolgáltatást függővé tenni."

Ha akkoriban is az lett volna a mániám, hogy közzéteszem a gondolataimat, hát kimondottan zaklatott hangú bejegyzés lett volna az eredménye, mert a franc akar igazolvány hegyeket tartani magánál, csak azért, mert más számon tart nyilván az egészségügy, az adóhatóság, a rendőrség, és még ki tudja, hogy ki mindenki.

Mert a személyi szám 1978-as bevezetésének az volt a célja ugye, hogy egyszerűsítse az emberek életét.

Mármint az államigazgatásban dolgozó emberekét elsősorban. Egy ilyen mindenre jó azonosító arra jó, hogy a számítógépes adatbázisokból könnyen visszakereshető legyen a személyi számmal jelölt emberről összegyűjtött összes információ.

Szükséges és szükségtelen egyaránt.

Valahol azt olvastam, hogy attól, hogy ha valaki paranoiás, még nem jelenti azt, hogy nem követik.

Valami ilyen járhatott az alkotmánybírók fejében is, elvégre a döntésüket is azzal indokolták, hogy "Megalázó az olyan helyzet, és lehetetlenné teszi a szabad döntést, melyben az egyik fél nem tudhatja, hogy a partnere milyen információkkal rendelkezik róla.", illetve, hogy "A személyi szám tehát természeténél fogva különös veszélyt jelent a személyiségi jogokra."

Szóval megvédték a személyiségi jogaimat, de cserébe folyamatosan azon kell aggódnom, hogy ha elhagyom az irataimat [volt már ilyen] micsoda tortúra vár rám, ha pótolni akarom őket.

Azt hiszem, arany középút nincs.

Vagy adatot védünk, vagy egyszerűsítünk.

De ha nem mondtam semmit, nem láttam semmit, nem hallottam semmit, akkor nincs mitől féljek. Tehát az univerzális azonosítás csak egyszerűbbé teszi az életet. Hát nem?

Ezért is született a döntés, hogy kell valami hasonló. Mondjuk egy plasztik kártya, amit hívhatunk akár Nemzeti Egységes Kártyarendszernek, aminek a megvalósítását tervezi a kormány, legalábbis erről szól a Kormány 1309/2010. (XII. 27.) Korm. határozata.

Tehát – a tervek szerint – két év múlva lesz újra univerzális azonosító. Ami nem csak a személyi igazolványt, a lakcímkártyát, Taj és adókártyát teszi feleslegessé, hanem jó lehet munkakönyvnek, nyugdíjas és diák igazolványnak… és még ki tudja minek.

Ami ugye hosszú távon az olcsóbb közigazgatást, az olcsóbb államot szolgálja. Az meg minden állampolgár érdeke.

Orwellt meg… ugyan!

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy az univerzális plasztik lappal is lehetnek problémák. El lehet hagyni, vagy el lehet lopni, vagy csak otthon felejteni. Vannak már jobb megoldások.

Kutyáknál, macskáknál már bevált a bőr alá ültethető azonosító. Azt azért mégiscsak nehezebb elhagyni.

Ráadásul a megfelelő helyeken elhelyezett leolvasók, igazán sok érdekes adatok összegyűjtését teszik lehetővé…

Egy chip ára pár dollár, az olvasó drágább, de hosszú távon feleslegessé teszi, hogy olyan marhaságokra kelljen költeni, mint az arcfelismerő szoftverek.

Szóval tessék csak végiggondolni… jöhetne egy szép új világ.