Elvégre ez az önkéntesség éve. Tessék már tudomásul venni!

Erről a NAV realityről - vagy minek nevezzem azt, hogy a dolgozók önként hozzájárulnak, ahhoz hogy akár a lakásukat is bekamerázzák, mint azt hírül adta a Figyelő - jut eszembe, egy két évvel ezelőtti történet, amit Z. barátom mesélt egy sör mellett.

Elvégre ez az önkéntesség éve. Tessék már tudomásul venni!

Erről a NAV realityről - vagy minek nevezzem azt, hogy a dolgozók önként hozzájárulnak, ahhoz hogy akár a lakásukat is bekamerázzák, mint azt hírül adta a Figyelő - jut eszembe, egy két évvel ezelőtti történet, amit Z. barátom mesélt egy sör mellett.

Z. és élete – akkori - párja melegebb égtájakra kívánkozott. Nosza rajta, találtak egy last minute utat, úgyhogy irány a repülőtér. Na ez azért nem úgy van, hogy reggel arra ébred az ember gyereke, hogy tele a hócipőm, menjünk valami napos helyre, oszt máris befizet begy útra. Bár így is lehet, ez azért Z-re nem jellemző. Vannak megfontolást igénylő körülmények. Úgy mint szabadság, meg azok  a piszkos anyagiak.

Lényeg a lényeg, hogy egy hűvös télvégi délutánon taxival megérkeztek Ferihegyre. Miközben Z. a bőröndöket, meg  a viteldíjat rendezte, Zsuska, az aktuális nézelődött. Az ott mit csinál – kérdezte már a bejárat felé menet, és állával az ajtó mellett háttal álló fickóra bökött.

Nem mondom – mesélte Z. – igazán furcsa látvány volt. Ott állt az ember a hidegben, szemmel láthatóan reptéri alkalmazottként, a fal felé fordulva és deréktájt matatott. Még az is megfordult a fejemben, hogy vizel, vagy csak a szerszámát vakarja… de arra ott vannak a nyilvános illemhelyek, és hát gondolom, az alkalmazottaknak jut nem nyilvános is. Megnéztem jobban. Mert tényleg, mi a bánatot matat?

Akkor jöttem rá, hogy hordár lehet, az emberünk. Talán még a hátán is ott virított a porter felirat, de erre nem esküdnék meg. Úgy azért könnyű felismerni egy hordárt.

Aztán elvetettem az ötletet, mert ha hordár, akkor az érkező utasokat lesné, nem pont háttal állna nekik. Abból ugye nincs jatt.

Na itt jártam az elmélkedésben, amikor mellé értünk. Persze, hogy mind a ketten bámultuk. Neki, aki háttal áll úgysem tűnik fel.

Hát úgy tűnt, hogy pénzt számol. Mondom is a Zsuskának, hogy pénzt számol.

Mire visszakérdez, hogy miért itt a hidegben?

Erre, már sejtettem a választ. Mutatom is neki, már az ajtón belülről, hogy látod ott az a kamera. Na az ott nem látja, az meg – mutatok a másikra – csak a hátát látja, tehát, aki a képet nézi nem tudja, hogy csak levegőzik vagy mást csinál.

Erre Zsuska értetlenkedni kezd, hogy miért ott számolja a pénzt?

Mondom, talán nem lehetne nála… mit tudom én, ha annyira érdekli, menjen és kérdezze meg tőle, úgyis jön befelé.

De azért Z. csak kisétált megnézni a tetthelyet. Vigyorogva meséli, hogy tényleg ott lehetett a vak a kamera, mert egy kereszt volt berajzolva, hova kell állni.

Szóval ennyit érnek a kamerák, amiről tudnak.

És mivel a NAV dolgozói, csak ahhoz adják a hozzájárulásukat önként, hogy akár a lakásukban kamerát helyezzenek el, és nem ahhoz, hogy mindezt titokban tegyék, így a kamerák lószart sem érnek. [Kivéve a majdani közbeszerzést nyerő beszállítónak, mert neki zsíros bolt lesz.]

A becsületes közszolgának megalázó, a becstelennek vicces. A családtagoknak meg, akik nem járultak hozzá a realityben szerepléshez…? Nekik viselni kell apu/anyu foglalkozásának következményeit?

Nekem valahogy nem gömbölyű ez az egész.

Tessék mondani a hálószobába infrás kamerát képzeltek? Ez azért nem a Való Világ.