A híradó megy a tévében. Sose értettem, hogy minek egy vendéglátóipari alegységbe tévé. Jó, persze vannak sport-kocsmák ott még értem, de ha híradót akarnék nézni vacsora közben, akkor otthon maradok. Főleg a hang nélküli híradónak nincs sok értelme. Bár az utóbbi időben a hang sem javít a műsoron.
A híradó megy a tévében. Sose értettem, hogy minek egy vendéglátóipari alegységbe tévé. Jó, persze vannak sport-kocsmák ott még értem, de ha híradót akarnék nézni vacsora közben, akkor otthon maradok. Főleg a hang nélküli híradónak nincs sok értelme. Bár az utóbbi időben a hang sem javít a műsoron.
Z. oda pillant, és elvigyorodik. Éppen az alkotmányozásról beszél valamelyik kormány, vagy ellenzéki(?) potentát. [Néha olyan nehéz megkülönböztetni őket.]
Azt mondja, erről az egészről Oszi jut eszébe. Mert Oszi, napfényes nyarainak egy részét egy távoli rokonánál töltötte a Mátrában. Pontosabban egy hónapot a nyárból, amikor a kedves rokon begyűjtötte a nagycsalád kamaszait. Mondjuk utólag kiderült, hogy nem éppen a családszeretet motiválta a gyerekcsőszködésre, hanem a piszkos anyagiak, ugyanis majdnem egy nyári tábor árával vette le a rokonokat, szigorúan élelmezési okokra hivatkozva.
Szóval a rokon, nevezzük Sanyi bácsinak, saját csemetéi mellé begyűjtött még vagy három másik kamaszt.
Hogy, hogy jön az alkotmányozáshoz, Oszi nyaralása?
Úgy, hogy a hónap végén jött „A kirándulás”. Na, ezt mindannyian, de leginkább a vendég gyerekek utálták. Sanyi bában egy kiképző őrmester veszett meg, és ez kirándulások alakalmával jött elő. Nem volt tréfa, móka, és kacagás. Az öreg hajtotta őket, mint a lovat. Lehetett kánikula, szakadhatott az eső hegyet kellett mászni, méghozzá hama’, hama’. Ne maradj le! Gyerünk már! Nézz a lábad elé! Felzárkózni, nem lemaradni!
Ráadásul a kirándulás azzal az álságos rituáléval kezdődött, hogy a pénteki vacsoránál Sanyi bácsi bejelentette, hogy közkívánatra vasárnap kirándulás, de el kéne dönteni, hogy hova. Kékesre, vagy Galyatetőre? Ő ugyan Galyatetőt javasolná, de a többség dönt.
Na, most könnyű elképzelni, hogy amikor a meteo egész hétvégére trágya időt, vagy éppen strandolós kánikulát jósolt, mekkora kedve lett hirtelen a kölköknek az erdőn-mezőn hegyet mászni. De más opció nem volt, mint a kékes, meg a galya…
A saját lurkók közül általában akadt egy, aki az apai javaslatot megerősítendő Galyatetőre szavazott, de a többség általában annyit mondott, hogy mindegy, meg ez is jó, az is jó, de leginkább a vállukat vonogatták, és a fenébe kívánták Sanyi bácsit.
Állítólag egyszer próbálkozott valamelyikük olyannal, hogy neki nem igazán van kedve, de amilyen fejmosást kapott, hogy milyen destruktív, meg rombolja a közösséget, és azt sem tudja, hogy jó dolgában mit csináljon, meg ezzel a hozzáállással elrontja a többiek örömét, és végül…
Végül elhangzott az aduász, hogy amíg az ő kenyerét eszik, és az ő házában alszanak, addig azt csinálják, amit ő mond, mert ő dönt. Mert választani lehet, de azt ő mondja meg, hogy miből.
Valahogy az alkotmányozás is így folyik. Nem véletlen, hogy a kormányzópárt egy évvel ezelőtti szavazóinak csak harmada hitt abban, hogy valakit is érdekel a véleményük.
Mindegy. – legyint, és kér egy újabb kört.
A néma tévé már az időjóslásnál tart.
