"Gerenda, ha el nem baszom (sic!)!" – mondja az öreg székely a fiának miközben faragja a rönköt az udvaron. A régi vicc jutott eszembe Szadlenszky Béla pixinfón megjenet leveléről. (A forradalomtól az újjászületésig)

Bár Szadlenszky a digitális fotózásról ír – amihez nem értek – mégis az üzenet nem csak a fotósoknak szól. A digitális technika megjelenése a fényképezésben, az, hogy a képeket azonnal vissza lehet nézni, hogy szinte – elvégre a memória kártya adattárolási képessége még határokat szab – korlátlanul lehet nyomni az exponáló gombot, ami azt a látszatot kelti, hogy bárki tud fotózni. De hány kép lesz jó, mondjuk ezer expozícióból? Száz? Tíz? Egy? Talán.

Persze a vak tyúk is talál szemet…

De a lehetőség nem helyettesítheti a szakértelmet, a tudást, ami a profi fotóst meg kell, hogy különböztesse az amatőrtől. Fény. Kompozíció. Nem mondom megtanulható.

De ahhoz meg kell, meg kellene tanulni!

Ez különbözteti meg a megbízható iparost, az amatőrtől.

Ami nem tanulható meg az a látás. Meglátni a lényeget!

Ez különbözteti meg a művészt, a profit a megbízható iparostól.

Valahogy így megy ez egy ország irányítása esetén is.

Rá lehet mutatni különböző csoportokra, mint hátramozdítókra. Mint potyautasokra. mint minden baj forrására.

Lehet a jogaikat csorbítani, sőt elvenni, és utána nézni, hogy megoldja-e a gondokat, vagy lehet újabb ellenségképet kreálni. Hátha az bejön.

Nem, már rég nem a rendvédelmisek, vagy a rokkantak nyugdíjáról van szó. Már lassan kiváltság lesz a tovább tanulás. Vagy éppen a családbarát kormány a családipótlékot akarja – na nem megvonni – csak éppen a jogosultak körét, és a jogosultság idejét csökkenteni, mondván a kétkeresős családmodell mellett…

Na ezzel van itt baj, a fénnyel, meg a beállítással. Meg lényeglátással.

Több pénz kéne a költségvetésbe. No igen.

Vagy beszedi/beszedeti a kormány azt a pénzt attól, akinek be kéne fizetni, vagy kevesebbet ad ki. Lehet választani. Persze a kiadások csökkentésénél lehet takarékosan költeni, és lehet elvenni társadalmi csoportoktól. A kettő bár hasonló nem ugyan az. Attól, hogy valakiktől az egyik kézzel elvesznek valamit, az nem azt jelenti, hogy a másik kezükből nem folyik a pénz. (lásd ilyen-olyan konzultációkat, a köztér átnevezéseket, a képviselő költségtérítéseket… lehetne még sorolni)

A baj leginkább a látással van.

Többet, vagy legalábbis többeknek kéne dolgozni, hogy több pénz folyjék be a közösbe. De ahhoz meg munkahely kellene.

Az az érzésem, hogy kormányunk a törvényalkotás során csak nyomja a gombot, expozíciószámban, mega- sőt gigabájtokban, megapixelekben gondolkodnak. De a lehetőség - a technika fejlődése, vagy a parlamenti többség – nem biztosíték arra, hogy professzionális eredmény születik.

Mennyi döntés lesz jó ezerből?

Száz? Tíz? Egy? …vagy egy sem?

Átgondolt, hozzáértő ezáltal takarékos munkára lenne szükség az eredményességhez.

Ha már a „látás” nincs meg, legalább azt kellett volna megtanulni, amit meg lehet, hogy a hozzáértésnek legalább a látszata meglegyen.