Péntek óta nagyapám jár a fejemben. Nagyapám, a masiniszta. Kíváncsi lennék, hogy ő, a korengedményes nyugdíjas mit szólt volna ehhez a nyugdíjak körüli hajcihőhöz. Már, ha megérte volna.

Péntek óta nagyapám jár a fejemben. Nagyapám, a masiniszta. Kíváncsi lennék, hogy ő, a korengedményes nyugdíjas mit szólt volna ehhez a nyugdíjak körüli hajcihőhöz. Már, ha megérte volna.

Egyszerre változott az életünk, én iskolába mentem ő nyugdíjba. Talán egy évig bírta a semmit tevést, ami valójában folyamatos elfoglaltság volt. Valószínűleg még addig sem bírta volna, csak hát szanálták az utcát. Költöztünk. Mi is, ők is, merthogy egy utcában laktunk.

Szinte sohasem ért rá, kivéve, ha rólam volt szó. Osztálykirándulások ő volt a segítő kísérő, ami amúgy szülőt igényelt volna, na de kinek volt erre felhasználható szabadsága. Nagyapám jött, és bár fél szeme mindig rajtam volt, valójában az egész osztály nagypapája lett.

Talán ennek köszönhető, hogy amikor Dezső bácsi eltörte a karját, automatikusan őt hívták segítőnek a bélapátfalvai úttörőtáborba.

Hozzá kell tennem, hogy az iskolánk férfi tanerőből nem volt jól eleresztve. Volt ugye a Dezső bácsi, meg a Gyula bá [az ifjúsági irodalom kedvelői Bőrbajuszként is ismerhetik, már ha olvasták a Fiúkfalvát Varga Domokostól]. Aztán volt még egy énektanárunk, lett lévén zenetagozatos iskola a miénk, de ő opera énekesi alkat volt, így a mátrai bükki vadregény nem az ő világa volt. Meg volt egy tornatanárunk is, de ő nyáron edzősödött. A Gyula bá, meg nem ért rá. A tábor meg hímnemű vigyázóerő nélkül… Hát megkérdezték nagyapámat, aki természetesen igent mondott. Így nem kellett két hétig nélkülöznie. Engem.

És nagyapám, akinek világéletében semmi köze nem volt semmilyen mozgalomhoz – a szakszervezetin túl – tiszteletbeli úttörő lett. Tábor elképzelhetetlen volt nélküle. Még olyankor is, amikor nekem nem volt érkezésem a csapattal tartani. Nyugodtan mondhatom a mozgalom hidegen hagyta, de a gyerekek… Talán így nyugdíjasként döbbent rá, hogy pedagógusnak kellett volna lennie, bár nem olyan családból származott, amelyik megengedhette volna a fiának a tanulást.

Kevés embernek adatik meg, hogy kockázat nélkül új életet kezdjen. Neki sikerült.

Jutott eszembe mindez annak a rendőrnek a történetéről, amit pénteken sörözés közben hallottam. Huszonhét év után tért vissza a falujába egy átszervezésnek köszönhetően. Nem akart nyugdíjba menni, csak élt az alkalommal.

Most kertészkedik, polgárőrséget szervez, pályázatokat ír. Próbálja fellendíteni a falut. Teheti. Sajnos házassága, sőt házasságai rámentek a szolgálatra. Most új életet kezd. Karitatívat. Teheti biztos jövedelemmel a háta mögött. Még.

Jövőre pont azoknak lesz a kápója, akiknek az idén még segíteni próbál.

De gondolom ilyenre ott a törvényhozásban nem is tetszettek gondolni.

Erre mondaná nagyapám, hogy mindenki magából indul ki.