Egy tájékoztató táblán múlott. De isten bizony!

Egy tájékoztató táblán múlott. De isten bizony!

Ha azt kiteszik, akkor most egy csupa lelkesedés poszt következne arról, hogy é sakkor láttuk a fóka bemutatót. Tök jó fejek ezek a füles fókák, meg simogattunk lámát. Bár ott lehet, hogy átvertek, mert barna volt a szeme a jószágnak, azt meg minden hülye tudja, hogy a láma szeme sötétkék, mert benne van a nótában is.

Meg láttuk a tigriskölyköket, akikre valószínűleg egy számmal nagyobb tappancsot adott a mamájuk, merthogy a testméretükhöz képest igen nagy futófelülettel rendelkeznek. Igaz, majd belenőnek. A mutternak már tök arányos volt a futófelülete.

És az is hülye, aki azt állítja, hogy a teknős lassú, mert úgy kotortak, mint állat. [Bár ez így leírva hülye hasonlat, mert ugye a lajhár is állat oszt mégis megalszik a szájában a tej.]

És a gorilla is mennyivel emberibb, mint akik a rácson kívül állnak, mert amikor a gorillabébi menet közben eltaknyolt, akkor nem üvöltötte le a fejét, hogy „Mi a bánatos lótüdőt csinálsz édes gyermekem? Nem látsz a szemedtől? Nézz a lábad elé!”, hanem felemelte, megnézte, hogy rendben van-é a kölök, oszt menetirányba állította mind a négy lábára.

Meg az orángután se ba szidta a bénázó kölköt, hanem leült tutujgatni.

Jó mondjuk ők azért könnyebben türelmesek az aprónéppel, már abból a szempontból, hogy nem állnak fél órát sorba, amikor be akarnak jutni az állatkertbe, kultúrapuval [bár a pszihopapa lehet, hogy jobb név lenne] a hátuk mögött, aki a gyerek „mennyünk má’ be” nyaggatására, úgy felel, hogy "Legyél türelmes kisfiam, még jegyet kell vennünk. - majd hozzá teszi - Apa nem tudja, hogy mi a faszt (sic!) piszmognak már azok azzal a qrva jegyvásárlással."

Szóval ebből a szempontból az állatok jó helyzetben vannak, viszont számukra a kijövetel gázos… de ezt még az is tudja, aki állatkertet csak a Madagaszkár, vagy a Kemény kalap és krumpliorr című filmben látott.

Igazából a pénztárhoz való sorállást is ki lehet bírni. Még pszihopapával a hátunk mögött is.

De olyankor egy cseppet elszáll az ember agya, amikor a pénztáros [hölgynek nem nevezhető!] nyanya, megcsörgetve száz gyűrűjét, arcán mély megvetéssel bassza (sic!) az ember orra elé a jegyet.

Most mé’? Mi a baj? Azért utál, mert hétköznap délelőtt két felnőtt jegyet kértem? Ő még sosem volt szabadságon?

Vagy mindenkit utál, mert neki ott kell ülnie? Akkor ne üljön ott.

Isten bizony elveszi a savanyú pofája az ember örömét. Mert felnőttként állatkertbe menni, kicsit olyan vissza a gyerekkorba. Annak meg örül(ne) az ember gyereke.

Mondjuk a Fővárosi Állat és Növénykert vezetése meg tudná oldani a helyzetet úgy – hogy stílszerű legyek -, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Elvégre úgy látom, hogy a vezetés próbál mindent megtenni, hogy az állatkert élménykert legyen.

Tessék kitenni egy tájékoztató táblát, hogy az aki az ablak mögött ül (és nem mellékesen jegyeket ad el, a kedves látogatóknak) az a Satrafa Hungarica, magyarul Utálatos Vénasszony. Élőhelye a Kárpát-medence, könnyen felismerhető a méla undort és megvetést tükröző arcberendezéséről. Természetes élőhelyén ritkán támad, esetenként rikácsolással próbálja megzavarni más élőlények nyugalmát.

És akkor mindannyian tudnánk, hogy nem kell utálni, nem kell dühöngeni, ő egyszerűen ilyen. Ilyennek kell elfogadni. Mindjárt szebb lenne az élet.