Ha menni kell, hát menni kell. Mármint előregisztrálni, hogy a választójogot gyakorolhassuk. Aztán meg választani is.

Már csak azért is, mert szerintem annak van igazából joga szidni a kormányt, aki vette a fáradságot és voksolt. Az már mindegy, hogy kire.

Első blikkre éppen azt akartam javallani, hogy menjünk minél többen regisztrálni. Már a regisztrációs időszak utolsó napjának utolsó munkaórájában. Mer’ mekkora balhé lenne már belőle, ha az ország több pontján ott állna a tömeg, a jegyző meg közölné, hogy fájront, így tetszettek járni.

Aztán belegondoltam, hogy ezzel csak a jegyzőt szívatná a jónép, az meg szegény mit tehet arról, hogy hülye szabályokat alkot a szavazógép.

Meg az is eszembe jutott, hogy mit csinálna a jegyző, ha a regisztrációs időszak lejártával kapna egy kazalnyi igazolási kérelmet, ami arról szólna, hogy a polgár éppen lázas volt, meg vidéken és elromlott az autója… és hát ő ugyan lemaradt a határidőről, de önhibáján kívül, és akkor most szeretné pótolni az elmaradt cselekményt…

Elutasítaná?

Oszt mire?

Bár ezzel is csak a jegyző szerszáma lenne a csalánverő eszköz. Azt meg azért nem kéne, mert ő nem tehet semmiről.

Úgyhogy maradtam magammal abban, hogy, ha menni kell, hát menni kell. Csak győzzünk meg minél több embert arról, hogy kell. Még akkor is, ha szabadságot kell kivenni hozzá.

Hogy érezzük már át, hogy a választáson való részvételnek nem egyszerűen jognak, hanem kötelességnek kellene lennie.

Már olyan belső kényszerből fakadó kötelességnek.