Miért pont Magyarországon? – ezzel a kérdéssel kezdődött, vagyis inkább egy idézettel a kultúrember Da Vinci-kódjának is becézett Eco műből, a Foucault-ingából.
Nem, nem a templomosok összeesküvéséről akarnék itt értekezni, hanem a saját (v)iszonyomról a szakszervezetekkel.
Tudom, tudom látszólag semmi köze a kettőnek egymáshoz, már a szakszervezeteknek, meg a templomosoknak. És még a látszat sem csal. Tényleg nincs köze egymáshoz a kettőnek, viszont a hetvenes évekre visszatekintő Eco azt találja egy hőse szájába adni, hogy
Vigasztaló gondolat volt egy értelmiséginek az, hogy van, ugye, a munkás, aki szép, erős, egészséges, megforgatja a világot. Azután, ahogy már maguk is láthatták, a munkás megmaradt, az osztály nem. Azt hiszem, Magyarországon nyírták ki.
Szóval Miért pont Magyarországon?
Persze, hogy megpróbáltam válaszolni a kérdésre, hogy hatvannyolc, meg Új Gazdasági Mechanizmus… és, hogy ez volt az a pont ahol Nyers Rezsőék gyakorlatilag végképp letértek a kommunizmushoz vezető útról, már, ha a tetteket nézzük és nem a szavakat.
És persze hozzá tettem, hogy az abban az időben jelentősnek mondható nyugat-európai baloldali értelmiségnek, így az olasz kommunistáknak ez bizony baromira piszkálhatta a csőrét, mert ők ugye még hittek a Lenini útban, amikor a szocialista tábor már csak beszélt róla…
Mondhatnám, hogy ez is egy magyarázat arról, hogy miért pont Magyarországon, de nem magyarázat arra, hogy miért pont az osztályt. Persze ilyen kérdés nem volt, de a fejemben azóta is ez motoszkál.
Miért pont az osztályt nyírták ki? Mert kinyírták, az biztos.
Vannak munkások, hogyne lennének. Sok kis elszórt önálló egzisztencia, ami még távolról is alig tud valami egységet felmutatni. Munkás van, munkásosztály nincs. Mint ahogy szakszervezetek is vannak, oszt mégsincsenek. Nem mondom egy-egy szakszervezet az elmúlt húsz év során, mint főnix a hamvaiból… de azt sem nagyon.
Én például [mert ebben a bejegyzésben mégiscsak rólam lenne szó, hiszen azt ígértem] nem vagyok szakszervezeti tag. [Most jönne az a mondat, hogy nem is voltam, de akkor még kevesebb értelme lenne a szószaporításnak, mint egyébként] Valahogy hiányzik belőlem a késztetés. Nem érzem, hogy a szakszervezet hathatósan akarná tudná az érdekeimet képviselni.
Ez amolyan 22-es csapdája, mert ugye én azért nem lépek be, mert ők szerintem gyengék, ők mert azért gyengék, mert még sok olyan marha van, aki úgy gondolkodik, mint én. Ha mi nem lépünk be, ők nem lesznek erősek, de amíg nem elég erősek minek lépjünk be?
S mindez azért, mert nálunk valamikor az ötvenes években kinyírták a munkásosztályt. Úgy az államosítás, meg a pártállam idején. Amikor a szakszervezetek érdekvédelmi mozgalomból, amolyan vállalati na jó, ágazati eleinte munkaverseny szervező, később segélyosztó, üdültető megnemmondommicsodává alakultak át. Akkoriban csak azért nem sefteltek mobiltelefonos flottacsomaggal, mert nem, hogy mobiltelefon, még telefon sem igen volt. Meg ugye taglétszámmal sem volt gond, mert ugye a munkába állással egyidejűleg beléptették az éppen aktuális szakszervezetbe, és ha az istennek sem akarta fizetni a tagdíjat, akkor tették ki.
Nekem legalábbis ilyen volt az első kapcsolatom a szakszervezettel. Felvettek [már a munkahelyre]. Beléptem [már a szakszervezetbe]. Nem fizettem a bélyegpénzt. Kitettek.
Anyám mondta is, hogy hülye vagy gyerek, így nem fog üdültetni a SZOT…
Leszartam. Ki a franc akar húszévesen vén szakikkal nyaralni?
Aztán volt még egy kalandunk egymással. Már nekem és a szakszervezetnek. Jó öt évvel később, a rendszerváltás hajnalán, már másik munkahelyen. Akkor azt hittem, hogy érdekképviselni fognak, de csak flottacsomagot gründoltak… igaz ez már akkor volt, amikor már én nem voltam tagja annak a szakszervezetnek sem.
Abból is úgy két hónap után léptem ki. Amikor olyan ember lett a szakszervezeti főmufti, aki egyébként a maga kis szemétdombján munkáltatói jogokat gyakorolt. Próbáltam elképzelni, ahogy a dolgozók jogait védi önmagával szemben. Nem ment. Én mentem.
Azóta is mosolyogva nézem a híreket, ha a szakszervezetekről van szó. Nekem valahogy mindig úgy tűnik, hogy széthúzás van. Az ágazati szakszervezeti vezetők különalkukra, a saját pozíciójuk megerősítésére játszanak (tisztelet a kivételnek, már ha van) együtt, egymás ellen.
Mert munkás az van, csak éppen az osztályt nyírták, nyírtuk ki. És ki tudja mikor leszünk annyira felnőttek, hogy hagyjuk újjászületni…