Az ember gyereke úgy van vele, hogy amit tud, tolerál. Nem mondom, hogy könnyű, de igyekszem. A blogban például nem moderálok, csak, ha nagyon muszáj. Közösségi oldalakon még nehezebb a helyzet, mert ugye ott tud ömleni az információ. Ráadásul ez a közösségi izé, még annyira friss, hogy nem alakultak ki az illemszabályok.
Az ember gyereke úgy van vele, hogy amit tud, tolerál. Nem mondom, hogy könnyű, de igyekszem. A blogban például nem moderálok, csak, ha nagyon muszáj. Közösségi oldalakon még nehezebb a helyzet, mert ugye ott tud ömleni az információ. Ráadásul ez a közösségi izé, még annyira friss, hogy nem alakultak ki az illemszabályok.
Mit lehet ilyenkor tenni? Legyinteni, dühöngeni, törölni. Jobb esetben – ha van rá lehetőség – a bosszantó bejegyzést, rosszabb esetben a kedvesnek már nem mondható ismerőst. Esetleg magunkat a közösségi oldalról, de ennek olyan szuicid felhangja van. Virtuális öngyilkosság… ez azért vicces, így leírva.
Igazából azért kezdtem el rágódni ezen, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem tudunk viselkedni itt a szájbertérben. Nem azért, mert bunkók vagyunk [nem mondom, van olyan is], hanem azért mert nincsenek kialakult szabályok.
Amikor minap a reggeli kávém mellé egy kedves ismerősöm neglizsében pózoló fotója fogadott az egyik közösségi portálon, bevallom, meglepődtem.
Több okból. Egyrészt sokkal jobb nő, mint gondoltam, másrészt nem gondoltam volna, hogy az általa képviselt értékrendbe [nevezzük keresztény-konzervatívnak] ilyen kép közzététele belefér. Legyintettem, és azon gondolkodtam, hogy mit fog ehhez szólni a kiskorúnak már nem mondható csemetéje. Megjegyzem a kép a feliratozása szerint néhány barátnőnek szólt… Aztán befutott néhány komment a képhez és a kép délutánra eltűnt.
Nem is érne meg a történet egy posztot, ha pár napja nem tört volna ki egy illik, nem illik típusú vita az edzésonline-on.
Ott a sérülések, műtéti nyomok fényképes közlése verte ki a biztosítékot egy hölgynél, aki a felháborodását ki is posztolta Közösségi oldalakhoz illő bejegyzések címmel.
Ha az volt a célja, hogy felfigyeljenek rá, sikere lett.
Megtudtam belőle, hogy unintelligens vagyok. Mert én marha, pont a rákövetkező napon tettem fel a piócás posztot, már csak okulásul. Elvégre nekem, a „városi gyeröknek” nem igazán normális, hogy az aszfalton futva piócát szedek össze. És mivel néhány kedves ismerősöm már magát a lehetőséget is megkérdőjelezte, így kiposztoltam az ezt igazoló fényképet is. Lehet finnyáskodni, hogy „undi”, de ha a Rákos-patak mentén futó gyerek lábán ilyen nyomot lát a kedves anyuka, nem árt tudni, hogy mitől is származik. Gondoltam én.
De mint kiderült ez bizony nem közösségi oldalhoz illő bejegyzés…
Az a nagy büdös helyzet, hogy a véres, meg a műtéti heges képek közlése egy sport oldalon leginkább azt jelzi, hogy így is lehet, ennek ellenére is lehet csinálni, vagy végigcsinálni… Persze, ha valakinek az tűnik fel egy „alhasi műtéti heg” láttán, hogy „né má’ ez borotválja a fanszörzetét” az sokat elmond. Az olvasóról.
Nem azzal van bajom, hogy szóvá teszi – elvégre, ha nem tetszik neki, akkor nem tetszik neki –, hanem azzal, hogy közben számon kéri a közösség többi [sok esetben régebbi] tagján, hogy nem közérdekű információt tesznek közzé.
Nos kedves @aorsolya, a blog alapvetően személyes műfaj, ha nekem az a fontos, hogy elmondjam, milyen zenét hallgatok futás közben, vagy milyen madarat láttam, esetleg, hogy tele a hócipőm a kutyások általam ismert részének javával, akkor arról írok. Ha arról akarok másokat meggyőzni, hogy a kerti munka is sport, akkor arról… [bár a kerti munka edzésnaplózásáról az a véleményem, hogy a nem sportolás önigazolása, és tessék belevenni a bevásárlást, meg a szemetes vödör kiürítését is.]
Maximum, akinek nem tetszik, az nem olvassa. Vagy poénkodik egy sort. Szíve joga. A szerzőt meg, ha zavarja, moderál. Vagy a hozzászólást, vagy magát.
Azt meg, hogy a közösségi oldalakon, hogy is kell, kellene viselkedni, tanuljuk.
Leginkább a kapott reakciókból.
Már, ha fel tudjuk őket fogni.
