Gondoltam kihagyom. Gondoltam nem írok a Blahán késelő kiskamaszról. Megtették már mások. Gondoltam elég, ha olvasok róla. Éppen eléggé sokkolt, amikor a villamosról leszállva azt vettem észre, hogy beleléptem a véres homokba. Úristen mi történt itt? – gondoltam.
Éppen eléggé sokkolt, amikor meghallottam a hírt. Rémisztő volt hallani. Az első döbbenet, hogy szúrt. A második, hogy mindez egy mp3-ért. A harmadik, hogy ha mindez az orrom előtt történik, valószínűleg akkor sem tudtam volna mit tenni. Elképzeltem a helyzetet, és rá kellett jönnöm, hogy a döbbenettől megdermedtem volna. Már ahogy magamat ismerem. Az egészben a tehetetlenség a legrosszabb.
Hallgatom az embereket. Megoszlanak. Ebben is. A két pólus, ami között megoszlanak a vélemények, az agyon kell verni, és a nem tehet róla, és persze közte, ami közé fér. A tehetetlenség érzése dominál.
Nézem a tévét. Mutatják a Blahán felvett riportot. A szeme kitakarva. Pedig sokat elárulna. Amikor először leadták nem láttam. Az események ismeretében már akkor is csak az lehetett kérdés, hogy mikor szúr, vagy lő. Két lábon járó tömény agresszió. Ő az „El Niño” hurrikán emberbőrbe bújt változata. Aki tudja, hogy teheti. Tudja, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mert jogai vannak. Azt hiszem a demokrácia legnagyobb hibája, hogy joga csak az áldozatnak nincs soha. Mégsem tudok jobbat a demokráciánál. Sokáig vártunk rá.
Nézem a tévét. A falut, ahonnan jött ez a gyerekbőrbe bújt közveszély. Azt hiszem, ezt hívják mélynyomornak. Sok minden érthetővé, de nem megérthetővé válik. Érthető a mélynyomorból táplálkozó agresszió. Érthető, hogy még a pesti utcán, a Blahán is jobb neki, mint „otthon”. Érthető az öntörvényűsége, az antiszociális viselkedése. Ahonnan indult ez kell a túléléshez, ahova érkezett ott is.
Nézem a riportot, és közben a Valahol Európában képei villannak fel a képzeletemben. Meg egy film Indiáról. A falubeliek éppen úgy rabolják ki a riportert, mint ahogy a filmben egy majomhorda rabol élelmet egy indiai faluban. Döbbenetes a hasonlatosság, de ezek nem majmok! Ezek emberek! Ezért az elállatiasodásért már nem lehetnek csak ők a felelősek.
Olvasom a híreket, a véleményeket, az erre hivatott emberek tollából. Sok vélemény, sok (rész)igazság. Persze nem elég farkast kiáltani, hanem az okokat is vizsgálni kell. Persze nem elég az okokat vizsgálni, de tenni is kell ellenük, ha nem akarunk félelemben élni. De először farkast kell kiáltani, ha tényleg itt a farkas. A többi jöhet utána.
Gondoltam kihagyom, de „El Niño” visszafordult. Jellemző szokása ez a hurrikánoknak. Márpedig a közelgő katasztrófával szemben védekezni kell. És nem csak az államnak.
Egy hivatásos véleményformáló (Krausz Jenő) azt írta:
Addig is, amíg az apparátus tehetetlenkedik, persze kezünkbe vehetünk egy véletlenül nálunk lévő csövet, és akkorát csaphatunk a kést fogó gyerek kezére, amekkorát jónak látunk. Mert az önvédelemhez (egyelőre) még jogunk van. A gyerek rabló nem büntethető, de önvédelemből elverhető.
És ha véletlenül az a vascső – persze szigorúan preventív célzattal - nem egy gyerek rablón fogja éreztetni, akkor a zsurnaliszta újabb kirohanást intézhet az elharapódzó erőszak ellen… Márpedig a bűnmegelőzés egyik lényeges módja a prevenció.
Én meg varrom a zsebet a kabátomba, ahová az a vascső fog kerülni, amivel esetleg megelőzhetem azt, aki tévedésből, esetleg rajtam gyakorolná prevenciót.
Tényleg ez lenne a megoldás?
