Tizennyolcan gyűltünk össze, a Kulturális Örökség Napján.
Tizennyolcan gyűltünk össze, a Kulturális Örökség Napján.
Hogy ezt most egy csakkal lekicsinylően kellene mondani azt nem hiszem. Tizennyolcan többségükben – hogy úgy mondjam – ős-Rákosligetiek. Áltathatnám persze azzal magam, hogy ha jobb az idő, vagy korábban indul a séta… Azt hiszem akkor sem lettünk volna többen.
Kicsit meg is állt az idő, hogy a páratlan utcákba sétáltunk. Ezt a páratlant azért hangsúlyozom, mert Rákosliget számozott utcákból áll. A főutcának számító Ferihegyi út egyik felén a páros, a másikon páratlan szám az utca neve. A páros utcák említésre méltó épületei lényegében mind a főutcán vannak…
Amikor nyolc óra körül hazaértem, csík futott a tévéképernyő alján, oszlat a rendőrség. Jesszus, ez már a XXI. század… Már megint.
A páratlan utcák. A Cseko, azaz az egykori Polgári Kör. A mai Budapest legöregebb kultúrháza, mert ez annak is épült. Méghozzá vízöblítéses vécével! Vicces? Talán, de a XIX. Század végén, nem volt az. Igazán nagy dolognak számított.
Este a belvárosban vízágyúval oszlat a rendőrség. Vízöblítés egykor, és most…
A Csekoval szemben az elhagyatott Maros mozi. Ki tudja meddig áll még. Egy épület addig él, amíg használják. Nem kéne veszni hagyni, az egykori szállodát, mozit, kávéházat, községházát. Sétálunk. A VII. utcában az utolsó eredeti állapotában megmaradt szövetkezeti ház. Meztelen, vakolatát vesztett ház. Lakatlannak tűnik Védeni kéne…
Lejjebb a Gózon utcában a volt Tűzoltó Szertár, ami ma lakóház. Már korábban is feltűnt, a nagyon széles ablaka. Ja, hogy ez volt a szerkocsi kijárat. Így már értem.
A vasút mellett Gózon villa. Érdekes hallgatni a régieket, amint a bácsik és nénik hajdan volt bácsikat és néniket emlegetnek. Az egykor pezsgő közösségi életet.
Azt, hogy a községben volt négy templom, két iskola, hat vendéglő, két mozi, sportegyesület…
Azt, hogy a községben nem számított, hogy ki milyen felekezethez tartozik. A katolikus templom építésére elsőként egy zsidó kereskedő ajánlott fel kétszáz koronát. És persze ugyanez megvolt fordítva is, hiszen volt olyan katolikus polgár, aki rendszeres adománnyal támogatta a zsidó felekezetet. Rákosliget egy közösség volt, amely élni és fejlődni akart.
Az én országomban akarsz engem lekamerázni? – üvölti kamerával a vállán a blogger az Index tudósítójának. Mitől fél? Hogy a másik kamera mást mutat, mint az övé? A tudósítót a blogger elvbarátai bátran megtámadják. Bátran. Hátulról. Ez is egyfajta kulturális örökség.
Az első világháború hősi halottjainak újjáépített emlékműve. Az eredetit – Dombóvárit idézném – a közhiedelemmel ellentétben nem a kommunisták, hanem a rákosligeti iskolások romboltak le. Túl sokszor másztak fel rá… Ki kéne egészíteni, a második világégés halottjaival, meg azzal a majd húsz névvel, ami az eredeti tábláról lemaradt.
Sötétedik. Még hátra van a Gózon Gyula színház, az egykor RAC klubház. Ezt sikerült megmenteni. Az épület él, hiszen a színház is él benne. A vakfal erkélyén maga Gózon Gyula „bácsi” várja a színházba érkezőket, vagy csak nézi az egykori RAC pályán sportolókat. Talán még mosolyog is magában – tudom a szobrok nem szoktak – mert szerette a Ligetieket.
Már sötétben érünk a zsinagóga helyéhez. Most sem tudom meg ki tervezte… Talán jobb is így, hogy már szinte semmit sem látni. Csak a széttört kerítést, és néhány téglarakást. Azokat, amiket még nem hordtak el…
Megyünk tovább a Csekovszky kiállítóteremhez, ott elköszönök.
A képernyő alján futó csíkra érek haza. Arra, hogy a rendőrség oszlat. Mert vannak, akik nem értik, hogy ez nem az én országom, nem az ő országa, hanem a miénk. Meg kéne őrizni…
