Ágicát mindenki ismerte a telepen. Nem lehetett nem ismerni. Megosztó személyiség volt. Valószínűleg ma is az.
Ágicát mindenki ismerte a telepen. Nem lehetett nem ismerni. Megosztó személyiség volt. Valószínűleg ma is az.
Volt, aki szerette, volt, aki nem. Volt, aki csinosnak, sőt dögösnek tartotta, volt, aki egyszerűen csak feltűnőnek. Paradicsommadár – gondolhatnánk – csak éppen nagyobbra sikerült.
Öntudatos, hangos nőszemély, olyan aki khmm könnyen barátkozik, szeret vagy gyűlöl.
Olyan volt, mint a baj. Sohasem járt egyedül. Barátnői - az uszály - mindig a kisebbek, a csendesebbek, vagy egyszerűen a halkabbak, a szürkébbek közül kerültek ki. Tündökölt közöttük.
Nem az a nő, akit el lehet felejteni – nosztalgiázik Z. – Máig nem tudom, mit szerettem rajta.
A pálinkáspohárról jutott eszébe. Előszeretettel hasonlítja a poharakat nőkhöz. Most a talpas poharat, Ágicához.
Rövid, de annál intenzívebb kapcsolat tudhattak magukénak. Látástól-vakulásig, vagy inkább orrvérzésig tartott. Szó szerint.
Senki nem gondolta volna, hogy ők ketten... Ők sem. De ugye a tenger, a napfény... Merthogy valahol Krétán botlottak egymásba, és úgy maradtak. Itthon? Az még feltételezésnek is merész. Ágica megjelenése esetén Z. még a legjobb bulit is képes volt otthagyni, mondván, hogy mindennek van határa.
Ágicáról sokan tartották, hogy bátor, mint egy anyatigris. Nem fél semmitől. Z. egyszerűen dilisnek tartotta, de ugye a tenger, a napfény és nem kevés ouzo megtette a hatását.
És ugye az ellentétek, azok vonzzák egymást.
Krétától számítva három hónapig tartott. Valami füstös szórakozóhelyen ért véget. Nagyobb társasággal érkeztek. Ittak. Táncoltak. Megint ittak és táncoltak. Azután a sör átvette az irányítást Z. felett. Nem, nem rúgott be, csak éppen a hólyagja az nem bírta már. Elment sorba állni... Mire visszajött Ágica sehol. Illetve italért ment. Azaz éppen a pultnál flörtölt valami idegennel. Bár ő erre azt mondta volna, hogy csak beszélgetett.
Na ja, - mondja Z. – a kis pálcára tűzött koktélcseresznyét szopogatta, a szeme őzikenagyságúra nyitva, a haja teljesen félrehúzva a nyakából egyik oldalon. Pont azon, amelyik válláról a ruha spagettipántja lecsúszott. Időnként a fejét hátrahajtva kacag az idegen poénján.
Az utóbbi volt a baj. Vagy önmagában, vagy azért mert Z. akkor ért oda, de Ágica egy mozdulattal kiverte a mögötte álló kezéből a kéz poharat. Majd legjobb védekezés a támadás, még rá is ripakodott a fickóra, hogy miért kell neki ilyen béna, balfasz módjára viselkedni? Hát nem tud vigyázni?
Ágica szentül hitte, hogy egy nőt nem ütnek meg, főleg egy olyan kívánatosat, mint ő. Igaza volt. A fickó letette a két poharat, lerázta az italt a kezéről, és úgy mellékesem megkérdezte Z-t, hogy a liba vele van-e.
Z. belebólintott az ütésbe. Akkor fogd vissza – figyelmeztette a poharas. Meglepődött. Az orrából vékony csíkban szivárgott a vér. Megnézte. Megrázta a fejét, mint aki akkor ébredt. Azt mondja tényleg akkor ébredt a három hónapja tartó álomból.
Nem ütött vissza. Csak annyit mondott, hogy „Velem volt.” És elindult a ruhatárba...
Ennyit Ágicáról. – mosolyodik el, és megissza az utolsó kortyot.