Viszonyom van. Már úgy értem, a könyvekkel. Nem mondom, a Dédi még – szinte – boldog monogámiában élte le az életét. A Bibliával. Bár azt hiszem neki is voltak kisebb kalandjai még süldő lány korában… Gárdonyi, Jókai bizton megkísértette.

Azt mondja anyám, hogy nálam ez a kicsapongó partnerhalmozó életmód, valamikor ötödikes koromban kezdődött. Az első szerelmek idején… Valami ágyhoz kötő betegséggel. Hja, akkor még szegényes volt a mozgókép választék. Az állami tévé műsora pont olyan unalmas és semmitmondó volt, mint mostanság, egy hétfői adásszünettel is megfejelve.

[Kiskezitcsókolom, ezen most ne vitatkozzunk, a tévéműsorra ugyan az az igazság vonatkozik, mint a szilveszteri kabaréra. A tavalyi jobb volt! Mindig.]

Szóval, úgy harmincegynehány éve rákaptam az olvasásra. Van ilyen.

Nem is írnám ezt a posztot, ha csak és kizárólag az olvasásról akarnék szólni (arra ott a Hajókoffer), de itt a viszonyról van, vagy lenne szó, ha el nem kalandoznék folyton. Mert állítólag recseg-ropog a Guttenberg-galaxis, sőt talán össze is fog dőlni…

Az meg, hogy a Dédi monogám volt ne tévesszen meg senkit, olvasta ő Kincses Kalendáriumot, a Néplapot, meg a Szabadföldet, talán még a Nők Lapját is (szigorúan másodkézből), szóval minden olyat, ami az olvasásra fordítható köztes időbe belefért. Mert neki az olvasás a napi rutin köztes idejének hasznos eltöltését jelentette.

Ebben nagyjából rokon lelkek vagyunk. Én is ritkán engedem meg magamnak, hogy leüljek olvasni… de olvasok utazás közben, vagy ha éppen várni kell. Ő féltette volna cipelni a könyvet, mert az érték, még véletlenül baja lesz. Én csak kevés könyvet féltek igazán. De azt nagyon.

Csapongok. Mert az ember nem szívesen teregeti ki a viszonyát. És ez a viszony a könyvekkel… hát ez olyan, hogy akadnak egyéjszakás kalandok, hosszú szerelmek, vissza-visszatérők, mondhatni rabigába hajtók.

A könyvek, amiket elolvasok bennem élnek tovább. Fontos, a találkozás hogyanja és mikéntje. Talán ennek is megvan a kémiája… bár sokszor megtévesztő a külcsín. Egy borító, egy fülszöveg. Néha meg mások szerelme kelti fel a vágyat… a megkapd, hogy birtokold, hogy magadévá tedd. Hogy a részeddé váljon… Néha kerítőknek köszönheted.

Az írott szót nem féltem, de a nyomtatott könyvnek van még egy előnye. Remek ajándék, hogy magadat add. Hogy megmutasd mennyire fontos a másik, hogy mennyire ismered. Nem mondom, lehet adni úgy is, hogy ismered valakinek a kívánságlistáját, de az igazi, ha számára ismeretlen könyvet tudsz kiválasztani. Olyat, ami megérinti. Amiről tudod, hogy neki fog szólni. Ami nem csak a polcot fogja díszíteni. Bár ehhez az kell, hogy ismert őket, akiket összehozol. Az ajándékozottat és a reménybeli szeretőt.

Felelősség. Törődés. Lopott gondolatokkal élve:

Könyvet ajándékozni az én szememben felelősséget és törődést jelent. Nagyon ritkán ajándékozok könyvet, mert ha adok, akkor biztosra szeretnék menni, hogy aki kapja annak tetszeni fog, kifejezek vele egyfajta törődést és a hozzá való kapcsolatom.

Én sem mondanám másképp...

Kevés olyan könyv volt az életemben, amit ilyen törődés, ismeret adott a kezembe. Még kevesebb, amit olyan embertől kaptam, akiről azt hittem, hogy nem igazán ismer. Két egykori tanárom okozta ezt a meglepetést… nem titok az egyikük Joó Zsuzsanna, a másik Arató László, hátha valakinek ismerős a nevük.

És bevallom, megrettenek, amikor a Guttenberg-galaxis összeomlásáról hallok, mert féltem ezt a pluszt, amit szerintem csak a nyomtatott könyv adhat hozzá ehhez a viszonyhoz…