Az én házam, az én váram. Hányszor és hányféleképpen hallottam már ezt.
Ezt mondta a miközben verte a feleségét a panelban, hogy visszhangzott a kilenc emelet.
Ezt mondta az alattam lakó, miközben a fél lépcsőházat bebüdösítette a főzési kísérleteivel.
Ezt mondta a falszomszéd, amikor hajnali háromkor igazán belefogtak a mulatásba.
És a többi lakó tűr. Megfigyeltem, hogy minden társasházban van legalább egy lakó, aki megpróbálja a saját magához alakítani a többséget. Afféle mini diktátorok".
Erre mondaná anyám, hogy a szomszédait és a rokonait nem választhatja meg az ember. Pedig meg választhatja, amikor éppen valahová költözik. Azután cserélődnek a szomszédok, és a választási lehetősége megint a menni vagy maradni marad.
Az én házam az én váram. Ez a mondat a jogokról szól. Jogom van azt tenni, amit én akarok, ami nekem jól esik. Senkinek semmi köze hozzá.
Mindig csak jogok és sohasem kötelezettségek. Kezdem belátni, hogy egy ország valós állapotát tökéletesen tükrözik a lakó közösségei, természetesen egy ötéves társasháznál semmi sem mutatja jobban a valós állapotokat. Egy bérház, egy lakótelep, de még a kertvárosok is az ország kicsiben.
Közösségeink látszólag mentesek a mi" fogalmának a megértésétől. Illetve ez sem igaz. Meg tudjuk magunkat mi"-ként is határozni valami ellen, valamivel szemben, és csak ritkán valami mellett.
Egy társasház, lakás szövetkezet közgyűlése tisztára olyan, mint a parlament.
Az egyik tulajdonos szerint a takarító nem dolgozik meg a pénzéért, a másiknak az a baja, hogy szarnak a galambok, mert valaki eteti őket. Véletlenül sem nevezné meg az illetőt.
Szóval van az ellenzék, akik szerint az elnökség monnyon le, mert lopnak, csalnak, különben meg nem csinálnak semmit, csak szedik a pénzt. Azután vannak, akik mindent megszavaznak, meg akik el sem mennek a közgyűlésre, mert minek. Az egyik távolmaradó egyszer azt mondta, ha lesz valami olyan döntés, ahol tényleg dönteni, választani kell, akkor elmegy, amíg a választani az igen és a nem között lehet, addig van jobb dolga is.
Néhány ember tényleg tenni akar valamit, de ők vitába keverednek ellenzékkel, elnökséggel... őket onnantól mindenki kerékkötőnek tartja. Ők az új lakók, a jöttek, akik nem veszik figyelembe a múlt sérelmeit. A zajos felújítást, az ellopott virágokat, a tíz évvel ezelőtti gyereksírást. Mert a múlt sérelmeit meg kell torolni.
Meg kell?
Nem is olyan rég szövetkezeti lakásban laktam, jöttként. Nem értettem, hogy mi köze van a lépcsőház kifestésének a harmadikon lakó lányának a magas sarkú cipőjéhez. Állítólag hangosan kopog. Bár több éve elköltözött ez a közgyűlésen mindig előjött valahogy.
Azt sem értettem, hogy miért volt probléma, hogy egy másik jött saját költségén kicseréltette a kaputelefont, hacsak azért nem, mert a szerelő kicserélte a lakásokban is a készülékeket.
Az már nem volt probléma, hogy a földszinti lakó az úgy spórolt, hogy a közös helységből vette a vizet, a lépcsőházból lopta az áramot, mert a jötteknek ne szóljanak bele. Különben is a jöttnek hangos a gyereke, túl sok helyet foglal a parkolóban az autója...
Amikor egy lakó azt javasolta, hogy ugyan tegyük már rendbe a ház környékét a többi felháborodott, hogy ne ossza be az idejét.
Amikor egy lakó (én a negyedikről) elkotorta ház előtt a havat, a természetes volt. Ha nem tette meg, maradt olvadásig.
Egy esetre emlékszem, amikor egységes volt az egész lépcsőház.
Volt az ajtónk előtt egy fűzfa, amiben két éve fészkelt egy fakopáncs pár. Amikor térfigyelő-kamerákat telepítettek a fűzfát ketté akarták vágni, mert zavarta a kamerát. A lakók védték a fát, a fakopáncs családot, amíg egy délelőtt, amikor senki nem volt otthon jöttek a munkások és pont a fészek magasságában elvágták a fát.
A fakopáncs elköltözött, és vele távozott az egység. Ismét én", lett a mi"-ből. Újra kezdődött a széthúzás, mint a nagyoknál.