- Ezek úgy viselkednek, mintha az övék lenne itt minden. EZ meg itt terpeszkedik ahelyett, hogy átadná a helyet az idősebbnek. Persze beszélhetek én, EZ úgysem tud magyarul!
- Ezek úgy viselkednek, mintha az övék lenne itt minden. EZ meg itt terpeszkedik ahelyett, hogy átadná a helyet az idősebbnek. Persze beszélhetek én, EZ úgysem tud magyarul!
Ez az EZ majd húsz évvel repít vissza. Mintha Kohlmann nénit hallanám az emelet kettőből. Ő tudta ilyen öklendezve mondani azt, hogy EZ. És ha ezt hallottuk az egész ház tudta, hogy két dolog történhetett, vagy Kormi a házi kedvenc végezte a dolgát a konyhában, vagy valami meglepetést hozott. Ilyenkor hangzott fel az „EZ meg micsoda?” és ha meglepetést hozott a macsek, akkor Kohlmann néni a madárdögöt két ujja közé csippentve vitte a kukához. Azért látványnak sem volt utolsó ahogy mentek, a vén boszorkány meg lábai közt a fekete macska, dörgölőzve, nyarvogva.
És akkor most ennek a banyának az ikertestvére itt furakszik, tolakszik, zsörtölődik a buszon, és a táskájával a lábamat ütögeti.
Persze az ezként titulált suhanc a füle botját sem mozdította. Igazából semmi különös nem volt rajta, hacsak az nem…
Mert mi a különleges egy baseballsapkás, sálas kamaszban, akinek a füléből valami zenegép zsinórja lóg ki, miközben Jókait olvas. Ugye-ugye, van azért különlegessége a kölöknek. Mármint a Jókai. Az előbb megvillant a borító. Talán a Mire megvénülünk. Hát igen, különös látvány. Mármint az olvasó kamasz.
Vagy nem erre gondolt az öregasszony? A fekete haj és a mandulaszem váltotta ki belőle az indulatot? Mert a fiú, mongol. Látásból ismerem, még abból az időből, amikor a fonó közelében laktam. Láttam totyogni, szaladgálni, bringázni, egy kicsit felnőni. No igen, nem csak kubai lányok maradtak Lőrincen a könnyűipar fénykorából, hanem néhány mongol család is, bár szerintem a banya kínainak nézte a srácot.
Mongolokról jut eszembe.
Még a kilencvenes évek elején valami kereskedelmi küldöttség keveredett Ulanbatorba. Hogy sikerült-e valamit venni, vagy eladni arról nem szól a fáma, a lényeg ugyanis a búcsúesten esett meg. Ettek, ittak vendégek és vendéglátók. Előkerült némi magyar pálinka, némi vodka, tán még kumisz is [bár az utóbbiról többen állítják, hogy a szesztartalma a béka seggével konvergál], mindenesetre az égetett szeszek hatására hazánk fiai bemutatták a sírva vígadás művészetét. Szidták Trianont, a szomszédokat, románt, szlovákot, meg aki eszükbe jutott. Mert szegény magyarságot az ág is húzza… Szóval pocsék egy hely ez, itten a Kárpátok medencéjében…
A vendéglátók vezetőjének – valami komoly minisztériumi embernek - felcsillant a szeme. Megoldást talált a távoli rokonok megsegítésére.
- Ha ennyire nem jó ott, akkor költözzetek ide. Szerintem nem fogtok itt rosszul élni.
A magyar delegáltaknak elállt a szava.
- Mármint, hogy mi – körbenéz – tizenketten? Családostul?
- Dehogy – válaszol a nagy ember – mind a tíz millióan. Van hely bőven, és szegről-végről rokonok vagyunk…
Lehet, hogy a banya nem szereti a távoli rokonokat?
