De most tényleg. Tudom, hogy globalizáció, meg uniformizálódás, meg hogy egyszerűsíteni kell, de akkor is, hogy a bánatos lótüdőbe lehet, egy halálhírt lájkolni.
De most tényleg. Tudom, hogy globalizáció, meg uniformizálódás, meg hogy egyszerűsíteni kell, de akkor is, hogy a bánatos lótüdőbe lehet, egy halálhírt lájkolni.
Nem mondom, akkor talán… esetleg… ha régi ellenségről… de még akkor sem.
Persze, hogy én is kívántam már másnak sürgős megboldogulást. Hirtelen felindulásból. Másképp nem is lehet. Szerintem.
Tudom a bűnügyi krónikák mást mondanak, mert ugye az előre megfontolt szándék, meg az anyagi haszonszerzés…
Olyat is mondtam már, hogy rászolgált.
De pezsgőt nem bontottam. Nem kedveltem soha senki halálhírét. Nincs benne mit kedvelni. Ráadásul mindenkit szerethet valaki, és annak, aki a szeretett személyt elveszíti rossz.
Attól meg nekem nem lesz jobb.
Tehát nincs miért kedvelnem egy halálhírt.
Elment Kállai Ferenc.
Majdnem azt írtam, hogy nincs többé.
Ez ebben a formában nem igaz.
Nem mondom, szerencsére nem mondhatom, hogy többé nem játszik, hiszen filmek őrzik játékát. Csak be kell csúsztatni a lemezt a nyílásba és játszik. Aki színpadon látta nem felejti, annak a belső mozijában is tovább él.
Kállai Ferenc új szerepet nem formál meg többé.
A technika ördöge már csak olyan, hogy a hírt egyből szétköpte az internet. És lehetett lájkolni, azaz kedvelni. És az emberek kedvelték.
Furcsa nyelv a miénk. Talán túl árnyalt a globalizációhoz…
Lájkolok egy hírt, ha jó hírnek tartom.
Lájkolok egy hírt, ha fontosnak tartom.
Lájkolok egy hírt, ha szellemesnek tartom.
Az a hír, hogy Kállai Ferenc elment, fontos hír.
Csak olyan hülyén hangzik, hogy ezt bárki is kedvelheti…
